Hamarosan.....

Rengeteg idő eltelt, mióta nem írtam. Hiányzott, sokszor eszembe jutott, hogy folytatnom kéne, úgy megszerettem az írást. Ez idő alatt sok minden történt velem is, és szeretett családommal is. Most picit vizsgázgatok még így karácsony előtt, aztán jövök mesélni. :)

Legjobb tesó csak egy van

Igen, Ő az! Az én drága nővérkém, aki mindig óvott, féltett, tanított, vigasztalt, terelt engem a jó út felé, ha arra volt szükség. Ha külsőre nem is hasonlítunk, Ő a gyönyörű göndör fürtjeivel, én a szög egyenes hajammal, azért sok bennünk a közös.

Egy pillantásból tudjuk, mire gondol a másik, nem kellenek szavak. Soha nem volt olyan, hogy azt mondta volna bármire is, amit kértem tőle, hogy nem segít, vagy most nem ér rá. Kiskorunkban Ő sokkal szorgalmasabb volt, mint én, ez meg is látszott a jegyein. Ő volt a legjobb tanuló az általános iskolánkban, én meg az Ő hírnevéből éltem.:) A tanárok elkönyvelték, hogy ha a nővérke olyan okos, akkor a hugica is biztos az.

Középiskolában ez már senkit nem érdekelt, na jó azért, mert más iskolába jártunk. Ott már nem tudtam azt mondani, hogy kinek is vagyok a tesója, ott már nekem kellett bizonyítani. De azért nem engedte el a kezem, a tanulásban továbbra is segített. Neki elég volt egyszer elolvasnia valamit, amíg nekem órákig kellett a fejembe verni az anyagot. Ha hasonlítanom kéne kettőnk agyát valamihez, övé a szivacs, enyém a szita.:) Na jó, ennyire azért nem vészes a helyzet, én is jó tanuló voltam mindig, csak nem kitűnő, mint Ő.

Ha visszagondolok gyermekkorunkra, nem voltak nagy veszekedéseink. Civakodtunk persze, de az minden testvér párnál előfordul. Olyan vitáink voltak, hogy ki ágyazzon be, ki vigye ki a szemetet, ki takarítsa ki a papagájokat...

Közös szobánk volt, Ő Modern Talking rajongó volt, én Michael Jackson, ezért a szoba fele így, fele úgy volt tele ragasztgatva poszterekkel. Aztán amikor Ő már kinőtt a poszteresdiből, akkor kitalálta, hogy a Jacko képek porfogók, és mivel én allergiás vagyok a háziporra, sürgősen le kell őket szedni. Kedves, ugye?:)

Egyszer néztünk talán valami horror filmet, amiben robotok voltak. Félhettem tőle, mert utána úgy mászkált utánam a lakásban, persze csak akkor, amikor anyuék nem látták, mint egy robot, hozzá kimerevedett tekintettel nézett rám, én meg visítva szaladtam el előle. Ez nagyon tetszett neki, mert jó darabig ezzel a mozdulatsorral terrorizált. Csak a vécén volt nyugtom tőle, ahova be tudtam zárkózni előle.:) Ha nem ágyaztam össze, vagy valami hasonló horderejű dologban nem csináltam, amit mint idősebb testvér parancsolt, azt mondta "jól van, megbánod!". Na ez volt a kulcsszó, azonnal mentem beágyazni, papagájt takarítani....

Nem is tudom elképzelni, hogy lehet 2 testvér között rossz kapcsolat is. Én minden nap beszélek a tesómmal telefonon, ha csak 2 percre is, de tudnom kell, mi van vele, és a kis családjával. Mi mindent megbeszélünk, Ő az én lelki támaszom. Mindig olyan jó tanácsokat tud adni. Ha aggaszt valami, meghallgat, és segít megtalálni a helyes utat. Ő mindig jókedvű, sosem idegeskedik olyan felesleges dolgokon, mint amilyeneken én szoktam.

2 gyönyörű fiával, és imádott férjével is mindig nagyon türelmes (ugye, szuper férj? :) ). Én is olyan kiegyensúlyozott családi életre vágyom, mint amiben mi nőttünk fel, és amilyenben Ő él a családjával. Természetre elég hasonlóak vagyunk, Ő is, én is elég érzékenyre sikerültünk, képesek vagyunk egy reklámon elsírni magunkat, ha az megható.:) Amikor az esküvője volt, a fejével jelezte, hogy nem néz rám, mert tudta, hogy én már sírok, és ha rám néz, akkor nála is eltörik a mécses.

A nagy szerelmi bánataimat is végig asszisztálta, és sírta velem. Önálló, felnőtt életem elindításában is nagy szerepet játszott. Nélküle, és férje nélkül az én kis lakásom üres, kopár és maradi lenne. Még jó, hogy Ők mindenhez értenek, és időt, energiát nem kímélve, csodaszéppé varázsolták otthonomat. Ha egyszer össze kéne írnom, mennyi mindenben segített már nekem az életben, nem lenne vége a listámnak.

Minnél több bejegyzést írok az én kis "naplómba", egyre inkább rájövök, mennyire hihetetlenül szerencsés vagyok, ez a csodálatos család, ami engem körbevesz, a világ minden kincsénél többet ér. Ha most itt lennél velem nővérkém, még az is lehet, hogy jól megpuszilgatnálak, pedig még nincs is karácsony.:):)

Töltött káposzta, ahogy csak a mama tudja...

Szerencsésnek lehet mondani azt a gyereket, akinek legalább az egyik szülői ágon meghatározó töltést tudnak adni a későbbi életére, felnőtt korára a nagyszülei. Nővérem, és én, abban a hihetetlen szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nekünk mindkét nagymamánk és nagypapánk ilyen volt, ki-ki a maga módján. Nem is lehet összehasonlítani a 2 nagyszülő párost, mert ahogy már említettem, anyu szülei kis faluban éltek, apukám szülei pedig egy vidéki nagyvárosban.

Nyaranta mindkét helyen eltöltöttünk legalább 2-2 hetet, ha nem többet, az unokatesók gyűrűjében. Falun nekik és a papának hála megtanultam biciklizni, a városban a strand térdig érő gyermek medencéjében pedig megtanultam úszni. Most apukám szüleinél eltöltött emlékeimet elevenítem föl.

Amikor kicsi voltam, anyuéknak még nem volt autója, vonattal mentünk mindig a mamáékhoz. Tudni kell rólam, hogy ha nem én vezetem az adott járművet, képes vagyok induláskor rögtön elaludni, és végállomásig szundítani, bármilyen hosszú is az út.:) Na, a mamáékhoz 4 órás vonatozással lehetett eljutni. Emlékszem, felszálltunk a vonatra, és ledőltem apu ölébe, és mint aki jól végezte dolgát, már csuktam is le a szemeimet. Apu persze, hogy az Ő szeme-fénye fel ne ébredjen, mozdulatlanul ülte végig az utat, mert én az ölében szunyókáltam.

Szegénykém, ezúton is köszönöm neki ezt a nagy áldozatot, amit évekig kibírt miattam.:) Mamámék egy szép nagy házban éltek, hatalmas udvarral. Volt az udvar közepén egy gyönyörű sziklakert, ott rengeteget játszottunk az unokatesómékkal. Árkot ástunk köré, vizet engedtünk bele, és már kezdődhetett is a vár ostroma. Amikor elfáradtunk ebben a kimerítő munkában, a kerti hintaágyban ejtőztünk, még most is emlékszem a narancssárga napraforgós huzatra, ami mindig rajta volt.

Egyszer leszakadt a hintaágy, persze az én lábam pont alatta volt, mert nem tudtam róla időben leugrani, ahogy tesóm, és unokatesóim tették. Sokáig nagyon fájt, és iszonyat színekben pompázott a sérülésem, de túléltem. Volt hátul a kertben egy régi kiszuperált kád, amit mindig teleengedtünk vízzel, az volt a mi yakuzzink, kánikulában ki sem másztunk belőle.:)

Papám állandóan a garázsban bütykölt, vagy bent a ház nagy nyári konyhájában írogatott valamit. Ő volt a helyi modellező szakkör vezetője. Garázsa tele volt mindenféle csodával, festékekkel, szerszámokkal, és a képekkel, amiket Ő festett. A fiú unokákra ezt a modellezés iránti szerelmet sikerült is átragasztania, jártak papával versenyezni is, egyik unokatesóm nagy sikereket is ért el vele országos szinten. Volt ott minden, kishajó, kisautó, helikopter, minden, ami távirányítóval működtethető. Papa rakta össze őket mérnöki precizitással. Most is látom magam előtt, ahogy orrára van tolva szemüvege, és koncentrál a feladatra. Sajnos tesóm ikreit papa már nem ismerhette, pedig biztos Őket is megtanította volna modellezni. Valami azért apun keresztül ragadt rájuk is ebből a szerelemből, mert Ők is imádják a helikoptereket.

Az itteni mamám stílusra totál a másik mamám ellentéte volt, csak egy közös volt bennük, hogy imádtak minket, és mi is Őket. Apu anyukája, városi nagymamához híven, mindig frissen dauerolt hajjal, színes klipszekkel a fülben, és piros rúzzsal a száján jelent meg. Emlékszem, ahogy próbálgattam a fülembe a mama klipszeit (lehet, ezt Tőle örököltem?). Amit azóta már anyukám is megtanult, az a hihetetlenül finom szabolcsi töltött káposzta, amit csak a mama tudott olyan jól elkészíteni, az ízét még most is érzem a számban.

Leírni nem tudom milyen fenséges az. Mai napig, ha valami családi esemény van, anyunak kötelezően kell csinálnia mama féle töltött káposztát. Édes káposztába töltik feléjük a rizses, darált húsos tölteléket, és paradicsomszósszal jó gazdagon nyakon öntik. Rá egy kis tejföl, és kész is a csoda. Ezt nagyon sürgősen meg kell tanulnom anyutól, ahogy Ő is megtanulta drága anyósától, az én szeretett nagymamámtól.

Másik favorit, amit csak a mama tudott, az a rakott keksz. Hát, nem egy fogyókúrás étel egyik sem, de kit érdekel?:) Unokatesómnak, nővéremnek, és nekem pár nap különbséggel van a szülinapunk, Ők 2 évvel idősebbek nálam. Ha pont úgy volt, hogy mamáéknál voltunk, amikor szülinapunk volt, mama csinált nekünk egy hatalmas, közös tortát, tele gyertyákkal. Csak ámultunk percekig, néztük a hosszú tortánkat, és rajta a sok-sok gyertyát. Előttem van a fénykép a fejemben, de sajnos nem találtam meg otthon az archívumban, hogy megosszam a kedves olvasóval. De emlékszem a mosolyra az arcunkon, olyan boldogok voltunk. Rengeteget játszottunk a padláson, tele volt rejtélyes dolgokkal, rengeteg könyvvel, régi levelekkel.

Amikor nagyszüleim meghaltak, először a papa, aztán több évre rá a mama is, apuék elhozták a házból azokat a leveleket, amiket papa a háborúból írt a mamának. Azt hiszem, hogy soha nem olvastam olyan szép sorokat, mint amiket papa írt onnan. A mérhetetlen tisztelet, a nem múló szeretet, az aggódás, a félelem, a kétség, hogy vajon látja e még kedvesét valaha, mindez tisztán érződik rajta.

Olyan furcsa, hogy az ottani unokatesóim egy kivételével mind sokkal fiatalabbak voltak nálunk, mára már mindannyian felnőtt férfiak, és felnőtt nő, sőt feleség az unokahugom. Elszaladt velünk az idő, és sajnos Ők már nem lehetnek köztünk, de ha anyu töltött káposztát csinál, vagy ha az ikrek a helikopterüket röptetik az udvaron, akkor a mama , és a papa is mindig ott van velünk a gondolatainkban, az emlékeinkben és szívünkben örökké.

Nincs egy göncöm se...:)

Közkívánatra még egy-két szösszenet az életemből.:) Nem csak azért, mert kértétek, hanem azért is, mert rájöttem, hogy szeretek írni. Nem írtam pár napig, és hiányzott, de tényleg, valahogy része lett a napjaimnak. Ezért most újra itt vagyok, és bár már túl vagyok a 20 bejegyzésen, amit előre terveztem, de folytatom az írást.

Élményem akad bőven az eddigi életemben, amit szívesen megosztok a kedves olvasóval, és remélem lesz is még az elkövetkezendő években.:) Aki ismer, tudja mennyire szeretem a szép ruhákat. Ha jobban végig gondolom, nem is csak a szép ruhákat, hanem a hozzá illő szép cipőket, szép táskákat, szép nyakláncokat, fülbevalókat, karkötőket, kiegészítőket, mindent...:) De nem csak megvenni, és viselni szeretem őket, hanem rendezgetni, rendszerezni a szekrényemben, ahogy a képen is látható. Mindennek megvan a helye, nem pakolok csak úgy össze-vissza.

Nem is tudom, mikor kezdődött ez a mánia nálam. Mindenképp nagyon meghatározó volt az első munkahelyem, ahol 5 felejthetetlen évet töltöttem. Egy francia divat cégnél dolgoztam, ruhák között. Imádtam. Már előtte is fontos volt persze, hogy mikor mit veszek fel, de szerintem azért végérvényesen ott "fertőződtem meg" a ruha mániával. Régebben, ha elmentem vásárolni, és valami megtetszett, és volt belőle több színben, megvettem mindet, mert biztosan tudtam, hogy szükségem lesz rájuk.:)

Először csak a ruhák iránt éreztem ezt a vonzalmat, aztán jött a többi. Volt olyan időszakom, amikor mondjuk szerelmi bánatom volt, akkor egy szép új ruha megvásárlásával mindig jobb kedvem lett. Hívhatjuk ezt az én sajátos ruha terápiámnak is.:) Emlékszem olyan időszakokra, amikor nem is mertem egyszerre hazavinni az összes ruhát, amit összevásároltam, részletekben csempésztem haza, nehogy anyu, vagy későbbiekben a páromtól "kikapjak" a sok, szerintük felesleges holmiért.

Egy nyaralásra a bepakolás nálam mindig hatalmas gondot okoz. Ülök a szekrényem előtt, és azt mérlegelem, mit NE vigyek magammal. Legszívesebben mindent vinnék, mert ki tudja, milyen idő lesz, hol vacsorázunk, hova megyünk napközben....Sorolhatnám még azokat az eshetőségeket, amit ilyenkor mérlegelni kell. Egy fiúnak ez sokkal könnyebb. Egy fogkefe, egy tusfürdő, 3 gatya, 3 póló, farmer, és kész, már be is pakoltak. De én? Strandolós ruha, délutáni városnézős ruha, esti bulizós ruha, kirándulós ruha, persze ezek mindenféle kombinációja, és persze legalább 6-7 garnitúra.:) Egy kemény logisztikai feladat ezt összehozni. És akkor még nem is beszéltem a többi dologról, amit még mérlegelni kell ilyenkor. Strandolós papucs, csinos papucs, lapos talpú cipő, magas sarkú szandál, kényelmes cipő...És persze táskák hada, mert nem veszünk föl olyan táskát, ami nem illik a szereléshez.

Nyaralásokra próbálok a lehető legkevesebb kiegészítőt vinni, de vannak azért nélkülözhetetlen darabok, fülbevalók, nyakláncok, amiknek mindenképp jönniük kell. Egy 2 napos, ott alvós programmal már ugyanannyi macera van, mint egy hetes nyaralással. Szinte ugyan akkora bőrönd kell oda is, mert mi van, ha...Irigylem azokat, akik egy kis sport táskával el tudnak menni bárhova, én sajnos nem tartozom közéjük. Családom, barátaim már megszokták, hogy ilyen vagyok.

A fenti képen egy hétvégi kikapcsolódásra mentünk az én Drágámmal régebben, de a bőröndöm tartalmát látva, akár egy hétig is maradhattunk volna.:)  Amikor pár éve Bulgáriában nyaraltunk a barátaimmal, kölcsönkértem egy barátnőmtől egy akkora bőröndöt, amibe Ő akkor szokott pakolni, ha több hónapig külföldön van. Na én ezt tele pakoltam az egy heti cuccaimmal.:) A barátaim azzal viccelődtek, hogy nem fog tudni felszállni a repülő, mert olyan nehéz a bőröndöm, hogy a súlya visszahúzza azt majd a kifutó pályára. He-he.:)

Ma már azért visszafogottabban vásárolok, kétszer is meggondolom, hogy szükségem van e az adott darabra, és könnyebben meg is válok a régi dolgaimtól. Amikor már nem tudom a sok ruhát a szekrényemben hogy pakolni, akkor szoktam a munkahelyemen "Juci-butik" címszóval kiárusítást tartani, nagy sikerrel. Mindenki örül ilyenkor, a lányok az új és olcsón megkapott ruháknak, én meg annak, hogy látom rajtuk a szeretett, de már valamiért nem hordott darabjaimat, és nem utolsó sorban annak is örülök ilyenkor, hogy a szekrényemben lesz hely az új, szebbnél szebb, és egyben nélkülözhetetlen kincseknek.:) Mindenkinek lehet valami mániája, nálam ez tűnik maradandónak.:)

A jövő....

Kiskoromban rengeteget ábrándoztam, de anyukám azt mondta, ne tegyem, éljek a földön, mert az ábrándozás az élet megrontója. De nem mindig sikerült.

Valahogy jobb volt magam beleképzelni egy szituációba, amit magam alakíthattam, ahogy csak akartam, kikerülhettem a rossz dolgokat, és csak a jók jöttek, folyamatosan. Az élet sajnos nem mindig így hozza, de azért nem panaszkodhatom. Persze azért felnőtt fejjel is sokszor azon kaptam magam, hogy elképzelek dolgokat, amik valójában nincsenek is.

Sokszor láttam már magam például csodaszép hófehér menyasszonyi ruhában, oldalamon az éppen aktuális szerelmemmel. Na igen, azt hiszem, 3 ilyen képet biztosan elképzeltem már. Hát, még nem lóg a szekrényemben ez a ruha...De nem bánom, mindennek megvan a miértje.

Szokták mondani, ami késik, nem múlik. Aztán azt is többször elképzeltem, hogy mi lett volna velem, ha főiskolai tanulmányaimat rögtön a középiskola után folytatom, nem most, felnőtt fejjel. Ezt sem bánom, cseppet sem, hogy nem így tettem, mert akkor nem ismerhettem volna meg azokat a csodálatos embereket, akikkel ma együtt dolgozhatok. Recikandúron kívül van még jó pár olyan ember a munkahelyemen, akiket nagyon szeretek, és úgy érzem, Ők is engem. Rengeteget nevetünk, viccelődünk egymáson, néha másokon, és ezzel átsegítjük egymást a nehezebb, vagy akár fárasztóbb időszakokon, legyen szó akár munkáról, vagy magánéleti hullámokról.

Nem csak a munkahelyemen, hanem a főiskolán is megismerhettem olyan embereket, akiket ma már barátaim között tudhatok. Hogy a jövőmet hogyan látom? Mindenek előtt jövőre diplomázni fogok, már alig várom, hogy magamra ölthessem a talárt, és a kalapot. Aztán egyszer csak felveszem én is a hőn áhított fehér ruhát, (mindig is ruha mániás voltam, tessék, most kettőt is akarok egyszerre).

Biztos lesz mellettem egy olyan ember, akit mindennél jobban fogok szeretni, és Ő is engem. Lesznek gyönyörű gyerekeink, akik imádni fogják egymást, és az unokatesóikat, mint ahogy mi is tettük a tesómmal, és minden vágyuk az lesz, hogy nagyszüleikkel mehessenek kirándulni, állatkertbe, múzeumba... sokszor, és sokáig. Igen, így lesz, így kell lennie.

Szeretnék eljutni szép helyekre, megnézni a világ előttem eddig még rejtett csodáit, Valakivel...Remélem ezek a vágyak mind elérhető közelségben vannak, ha becsukom a szemem, már látom is sorra mindet magam előtt. Úgy érzem, hogy az én kis bakancslistámra csupa olyan emberek, és velük kapcsolatos élmények kerültek, akikre, és amikre büszke lehetek.

Szerettem írni, mert olyan érzéseket hozott bennem felszínre a környezetemmel, és magammal kapcsolatban, amiket eddig nem is gondoltam végig soha. Hogy kik, és mi a fontos, most már tudom. Remélem, ha 20 év múlva újra írok majd egy listát, Ők azon is helyet fognak kapni, de addig is, a szívemben mindenképp.

Papa, mama, gyerekek, csupaszív, szeretet....

Ilyen egy igazi boldog család: 2 gyönyörű gyerek, akik éppen a szüleikről készítenek poszter méretű rajzot. Keresztfiaim nagy részlet gazdagsággal rajzolták le szüleiket már 4 éves korukban. Ami a legjobban tetszik nekem ebben a képben az, ahogy az egyik törpe (mert így hívtam Őket) rajzolja anyát, másik törpe apát, de mindkettő rajzolt figurának egyformán fülig ér a szája.

Ez a mosoly, számomra az Ő lelki világukat is tükrözi, látszik rajta, hogy boldogok. Így hátulról nem ismerem meg a fiúkat, melyik-melyik, de nem is ez a lényeg. Ahogy megrajzolták nővérem fő ismertető jegyét, a nagy göndör haját, az nagyon édes szerintem. Szeretem Őket nagyon. Olyan kis kiegyensúlyozott gyerekek. Bár szüleik tesznek is érte rengeteget, hogy jó példát lássanak maguk előtt.

Tesóm, és drága férje, nekem is mindig nagyon sokat segítettek, kezdve a középiskolás matek házik megírásától a lakásom parkettájának lerakásáig, bútoraim összeszereléséig. Az elsőt még egyedül a tesóm csinálta (ja, meg én is néha), az utóbbit már közösen férjével. Úgy voltak vele, jobb, ha én kimaradok ebből az egész lakás felújítás projektből, legalább nem fogok elrontani semmit, és őket sem idegelem feleslegesen. Sógorom sokszor mondta, hogy most már felejtsem el a számát, nem jön többet szerelni semmit nálam, de aztán mégis, ha kell valami, Ő az elsők között van, akit hívhatok. Pedig sokszor voltam már zizi velük (is), ilyenkor Ő csak annyit mond nővéremnek, hogy "tesód már megint ideg beteg". Nem is, csak kicsit hisztis.:) Szüleim és nővérem után Ő az, akire mindig számíthatok.

Volt egy időszak életemben, amikor 9 hónapig náluk laktam, befogadtak egy szakítás után. Nem, mintha haza nem mehettem volna, csak nem szerettem volna, hogy anyu túlaggódja magát az akkori lelki állapotom miatt. Így részese lehettem egy ideig közelebbről is a mindig nyüzsgő kis családjuknak. Nekem jót tett nagyon, mint egy nagy olasz családban, náluk mindig történik valami. Gyerekek rohangálnak, verekednek, szülők próbálják fegyelmezni őket, nagyszülők jönnek segíteni....Nagyon jó volt ott lakni náluk, remélem Ők is így emlékeznek erre az időszakra.

A fiúk, azt a szobát azóta is az én szobámnak nevezik, ha ott játszanak, azt mondják, mennek az én szobámba. Már olyan nagyok, pedig most születtek nemrég. Elszaladt ez a 8 év hamar. Remélem megvan még nekik ez a rajz, mert hamarosan a fiúk újra munkába állhatnak, hogy felrajzolják rá anya és apa közé a nyáron születendő hugicájukat. Na akkor lesz csak igazán hangos a ház. Már alig várom......:)

A kutya fáját :)

Úgy kezdődött, hogy az unokatesómék elutaztak nyaralni, és egy hétre áthozták hozzánk a kutyájukat, hogy vigyázzunk rá. Anyuék addig hallani sem akartak arról, hogy nekünk valaha is legyen kutyánk a lakásban. De ez alatt az egy hét alatt megtört a jég, anyuék is megérezték a "kutyás érzést". Nemsokkal később kaptunk is nővéremmel egy csodaszép fekete spánielt, Dady-t. Amilyen szép volt, olyan vad is volt. Engem egyszer még meg is harapott. Jó, én is hibás voltam, de akkor is, ne harapja meg a gazdáját egy kutya! Terrorban tartotta a családot, egyedül anyu volt, aki bármit tehetett, mert Ő etette. Ránk, többiekre, ha be akartunk menni a szobába, úgy morgott, hogy szabályosan féltünk tőle. De azért nagyon szerettük. Velünk volt sokáig, ha jól emlékszem, 8 évesen aludt el. Nagyon hiányzott nekünk, még ha sokat bosszankodtunk is miatta. Akkori barátomtól a születésnapomra ezért kaptam egy újabb kiskutyát. Egy hófehér vatta pamacsot, Benit.:) Ő is próbálgatta, meddig mehet, mit bír a család, de azért Ő milliószor jobb természet volt, mint elődje. És csodaszép volt, sokkal szebb, mint a fajtájában bármelyik a környékünkön. Anyu tett is érte, minden nap fésülte bundáját. Amíg otthon laktam, sokszor velem együtt aludt az ágyamban, szinte ki is túrt a helyemről, csak hogy Ő elférjen.:) Amikor elköltöztem, Ő maradt anyuékkal, hisz olyan volt nekik Beni, mint a gyermekük, vagy unokájuk inkább. Amikor hazamentem hozzájuk látogatóba, apukám mindig azt mondta" Beni, megjött anyád". Beni 10 éves elmúlt már, amikor elkezdett gyengülni, fogyni. Láttuk rajta, hogy már elfáradt, de nem akartuk elfogadni, hogy hamarosan Ő is elmegy. Anyuék mindenféle vitaminokkal tömték, de hiába, tavaly szeptemberben elment az örök vadász mezőkre Dady után. Tesóm ikrei napokig siratták, ahogy mi is. Legjobban talán aput viselte meg elvesztése, mert Ő volt vele a nap 24 órájában. Mondta, hogy talán tavasszal majd vesznek egy ugyanolyan kutyust, mint Beni volt, de addig semmiképpen. Viszont mi láttuk, hogy milyen szomorú. Kupak tanács gyűlt össze tesóméknál, és meghoztuk a döntést, apunak szüksége van egy új kutyára, most, és nem olyan fajtára, mint Beni volt, hanem másra, ne keresse benne Benit még véletlenül sem. Mi, tesómékkal azt gondoltuk, hogy gerilla-marketing eszközeivel élve, egyszer csak szó nélkül beállítunk hozzá egy új kutyával, de anyu ezt nem tartotta jó ötletnek, szerinte erre fel kell készíteni aput. Hallgattunk rá, de azért cselesen az ikrekkel karöltve mentünk át hozzá, hogy milyen édes kutyit néztünk ki neki az interneten, nézze meg. Először nem akarta, de aztán az unokák unszolására belement. Megnézte, és bele is szeretett azonnal. Másnap már mentünk is érte, új család tagunkért, Marcipánért. Szerelem volt első látásra, a kiskutya rögtön odament apuhoz, aki nem tudott neki többet ellenállni. Én neveztem el Marcipánnak, ezért apu azóta is azt mondja, én vagyok a kereszt anyja. Az ikrek azt akarták, hogy Foltos legyen a neve, ezért közös megegyezéssel a teljes, becsületes neve új kedvencünknek Foltos Marcipán lett.:) A kis Marci nagyon cuki kutya, egyszerűen mindenkit levesz a lábáról. Nagyon hamar szobatiszta lett, semmi gondjuk nincs vele anyuéknak, viszont annyi örömöt okoz, mint még egyik kutyusunk sem előtte a családban. Jó döntés volt nem megvárni a tavaszt, lehet addigra már meg is gondolta volna apu magát kutya témában. Így viszont minden napjuknak megvan a menetrendje, amit természetesen Marci diktál. A nagy séták, a játékok, az alvás, az evés, a fésülés...nap, mint nap. A séták hossza megnőtt, mert Marci olyan közkedvelt a lakótelepen, és a parkokban, hogy apu nem tud vele úgy végigmenni, hogy többen ne állítsák meg útközben, hogy megsimogathassák a kutyust. És apu büszke Marcira. Jó helyre került a kis mázlista.:)