Legjobb tesó csak egy van

Igen, Ő az! Az én drága nővérkém, aki mindig óvott, féltett, tanított, vigasztalt, terelt engem a jó út felé, ha arra volt szükség. Ha külsőre nem is hasonlítunk, Ő a gyönyörű göndör fürtjeivel, én a szög egyenes hajammal, azért sok bennünk a közös.

Egy pillantásból tudjuk, mire gondol a másik, nem kellenek szavak. Soha nem volt olyan, hogy azt mondta volna bármire is, amit kértem tőle, hogy nem segít, vagy most nem ér rá. Kiskorunkban Ő sokkal szorgalmasabb volt, mint én, ez meg is látszott a jegyein. Ő volt a legjobb tanuló az általános iskolánkban, én meg az Ő hírnevéből éltem.:) A tanárok elkönyvelték, hogy ha a nővérke olyan okos, akkor a hugica is biztos az.

Középiskolában ez már senkit nem érdekelt, na jó azért, mert más iskolába jártunk. Ott már nem tudtam azt mondani, hogy kinek is vagyok a tesója, ott már nekem kellett bizonyítani. De azért nem engedte el a kezem, a tanulásban továbbra is segített. Neki elég volt egyszer elolvasnia valamit, amíg nekem órákig kellett a fejembe verni az anyagot. Ha hasonlítanom kéne kettőnk agyát valamihez, övé a szivacs, enyém a szita.:) Na jó, ennyire azért nem vészes a helyzet, én is jó tanuló voltam mindig, csak nem kitűnő, mint Ő.

Ha visszagondolok gyermekkorunkra, nem voltak nagy veszekedéseink. Civakodtunk persze, de az minden testvér párnál előfordul. Olyan vitáink voltak, hogy ki ágyazzon be, ki vigye ki a szemetet, ki takarítsa ki a papagájokat...

Közös szobánk volt, Ő Modern Talking rajongó volt, én Michael Jackson, ezért a szoba fele így, fele úgy volt tele ragasztgatva poszterekkel. Aztán amikor Ő már kinőtt a poszteresdiből, akkor kitalálta, hogy a Jacko képek porfogók, és mivel én allergiás vagyok a háziporra, sürgősen le kell őket szedni. Kedves, ugye?:)

Egyszer néztünk talán valami horror filmet, amiben robotok voltak. Félhettem tőle, mert utána úgy mászkált utánam a lakásban, persze csak akkor, amikor anyuék nem látták, mint egy robot, hozzá kimerevedett tekintettel nézett rám, én meg visítva szaladtam el előle. Ez nagyon tetszett neki, mert jó darabig ezzel a mozdulatsorral terrorizált. Csak a vécén volt nyugtom tőle, ahova be tudtam zárkózni előle.:) Ha nem ágyaztam össze, vagy valami hasonló horderejű dologban nem csináltam, amit mint idősebb testvér parancsolt, azt mondta "jól van, megbánod!". Na ez volt a kulcsszó, azonnal mentem beágyazni, papagájt takarítani....

Nem is tudom elképzelni, hogy lehet 2 testvér között rossz kapcsolat is. Én minden nap beszélek a tesómmal telefonon, ha csak 2 percre is, de tudnom kell, mi van vele, és a kis családjával. Mi mindent megbeszélünk, Ő az én lelki támaszom. Mindig olyan jó tanácsokat tud adni. Ha aggaszt valami, meghallgat, és segít megtalálni a helyes utat. Ő mindig jókedvű, sosem idegeskedik olyan felesleges dolgokon, mint amilyeneken én szoktam.

2 gyönyörű fiával, és imádott férjével is mindig nagyon türelmes (ugye, szuper férj? :) ). Én is olyan kiegyensúlyozott családi életre vágyom, mint amiben mi nőttünk fel, és amilyenben Ő él a családjával. Természetre elég hasonlóak vagyunk, Ő is, én is elég érzékenyre sikerültünk, képesek vagyunk egy reklámon elsírni magunkat, ha az megható.:) Amikor az esküvője volt, a fejével jelezte, hogy nem néz rám, mert tudta, hogy én már sírok, és ha rám néz, akkor nála is eltörik a mécses.

A nagy szerelmi bánataimat is végig asszisztálta, és sírta velem. Önálló, felnőtt életem elindításában is nagy szerepet játszott. Nélküle, és férje nélkül az én kis lakásom üres, kopár és maradi lenne. Még jó, hogy Ők mindenhez értenek, és időt, energiát nem kímélve, csodaszéppé varázsolták otthonomat. Ha egyszer össze kéne írnom, mennyi mindenben segített már nekem az életben, nem lenne vége a listámnak.

Minnél több bejegyzést írok az én kis "naplómba", egyre inkább rájövök, mennyire hihetetlenül szerencsés vagyok, ez a csodálatos család, ami engem körbevesz, a világ minden kincsénél többet ér. Ha most itt lennél velem nővérkém, még az is lehet, hogy jól megpuszilgatnálak, pedig még nincs is karácsony.:):)

Töltött káposzta, ahogy csak a mama tudja...

Szerencsésnek lehet mondani azt a gyereket, akinek legalább az egyik szülői ágon meghatározó töltést tudnak adni a későbbi életére, felnőtt korára a nagyszülei. Nővérem, és én, abban a hihetetlen szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nekünk mindkét nagymamánk és nagypapánk ilyen volt, ki-ki a maga módján. Nem is lehet összehasonlítani a 2 nagyszülő párost, mert ahogy már említettem, anyu szülei kis faluban éltek, apukám szülei pedig egy vidéki nagyvárosban.

Nyaranta mindkét helyen eltöltöttünk legalább 2-2 hetet, ha nem többet, az unokatesók gyűrűjében. Falun nekik és a papának hála megtanultam biciklizni, a városban a strand térdig érő gyermek medencéjében pedig megtanultam úszni. Most apukám szüleinél eltöltött emlékeimet elevenítem föl.

Amikor kicsi voltam, anyuéknak még nem volt autója, vonattal mentünk mindig a mamáékhoz. Tudni kell rólam, hogy ha nem én vezetem az adott járművet, képes vagyok induláskor rögtön elaludni, és végállomásig szundítani, bármilyen hosszú is az út.:) Na, a mamáékhoz 4 órás vonatozással lehetett eljutni. Emlékszem, felszálltunk a vonatra, és ledőltem apu ölébe, és mint aki jól végezte dolgát, már csuktam is le a szemeimet. Apu persze, hogy az Ő szeme-fénye fel ne ébredjen, mozdulatlanul ülte végig az utat, mert én az ölében szunyókáltam.

Szegénykém, ezúton is köszönöm neki ezt a nagy áldozatot, amit évekig kibírt miattam.:) Mamámék egy szép nagy házban éltek, hatalmas udvarral. Volt az udvar közepén egy gyönyörű sziklakert, ott rengeteget játszottunk az unokatesómékkal. Árkot ástunk köré, vizet engedtünk bele, és már kezdődhetett is a vár ostroma. Amikor elfáradtunk ebben a kimerítő munkában, a kerti hintaágyban ejtőztünk, még most is emlékszem a narancssárga napraforgós huzatra, ami mindig rajta volt.

Egyszer leszakadt a hintaágy, persze az én lábam pont alatta volt, mert nem tudtam róla időben leugrani, ahogy tesóm, és unokatesóim tették. Sokáig nagyon fájt, és iszonyat színekben pompázott a sérülésem, de túléltem. Volt hátul a kertben egy régi kiszuperált kád, amit mindig teleengedtünk vízzel, az volt a mi yakuzzink, kánikulában ki sem másztunk belőle.:)

Papám állandóan a garázsban bütykölt, vagy bent a ház nagy nyári konyhájában írogatott valamit. Ő volt a helyi modellező szakkör vezetője. Garázsa tele volt mindenféle csodával, festékekkel, szerszámokkal, és a képekkel, amiket Ő festett. A fiú unokákra ezt a modellezés iránti szerelmet sikerült is átragasztania, jártak papával versenyezni is, egyik unokatesóm nagy sikereket is ért el vele országos szinten. Volt ott minden, kishajó, kisautó, helikopter, minden, ami távirányítóval működtethető. Papa rakta össze őket mérnöki precizitással. Most is látom magam előtt, ahogy orrára van tolva szemüvege, és koncentrál a feladatra. Sajnos tesóm ikreit papa már nem ismerhette, pedig biztos Őket is megtanította volna modellezni. Valami azért apun keresztül ragadt rájuk is ebből a szerelemből, mert Ők is imádják a helikoptereket.

Az itteni mamám stílusra totál a másik mamám ellentéte volt, csak egy közös volt bennük, hogy imádtak minket, és mi is Őket. Apu anyukája, városi nagymamához híven, mindig frissen dauerolt hajjal, színes klipszekkel a fülben, és piros rúzzsal a száján jelent meg. Emlékszem, ahogy próbálgattam a fülembe a mama klipszeit (lehet, ezt Tőle örököltem?). Amit azóta már anyukám is megtanult, az a hihetetlenül finom szabolcsi töltött káposzta, amit csak a mama tudott olyan jól elkészíteni, az ízét még most is érzem a számban.

Leírni nem tudom milyen fenséges az. Mai napig, ha valami családi esemény van, anyunak kötelezően kell csinálnia mama féle töltött káposztát. Édes káposztába töltik feléjük a rizses, darált húsos tölteléket, és paradicsomszósszal jó gazdagon nyakon öntik. Rá egy kis tejföl, és kész is a csoda. Ezt nagyon sürgősen meg kell tanulnom anyutól, ahogy Ő is megtanulta drága anyósától, az én szeretett nagymamámtól.

Másik favorit, amit csak a mama tudott, az a rakott keksz. Hát, nem egy fogyókúrás étel egyik sem, de kit érdekel?:) Unokatesómnak, nővéremnek, és nekem pár nap különbséggel van a szülinapunk, Ők 2 évvel idősebbek nálam. Ha pont úgy volt, hogy mamáéknál voltunk, amikor szülinapunk volt, mama csinált nekünk egy hatalmas, közös tortát, tele gyertyákkal. Csak ámultunk percekig, néztük a hosszú tortánkat, és rajta a sok-sok gyertyát. Előttem van a fénykép a fejemben, de sajnos nem találtam meg otthon az archívumban, hogy megosszam a kedves olvasóval. De emlékszem a mosolyra az arcunkon, olyan boldogok voltunk. Rengeteget játszottunk a padláson, tele volt rejtélyes dolgokkal, rengeteg könyvvel, régi levelekkel.

Amikor nagyszüleim meghaltak, először a papa, aztán több évre rá a mama is, apuék elhozták a házból azokat a leveleket, amiket papa a háborúból írt a mamának. Azt hiszem, hogy soha nem olvastam olyan szép sorokat, mint amiket papa írt onnan. A mérhetetlen tisztelet, a nem múló szeretet, az aggódás, a félelem, a kétség, hogy vajon látja e még kedvesét valaha, mindez tisztán érződik rajta.

Olyan furcsa, hogy az ottani unokatesóim egy kivételével mind sokkal fiatalabbak voltak nálunk, mára már mindannyian felnőtt férfiak, és felnőtt nő, sőt feleség az unokahugom. Elszaladt velünk az idő, és sajnos Ők már nem lehetnek köztünk, de ha anyu töltött káposztát csinál, vagy ha az ikrek a helikopterüket röptetik az udvaron, akkor a mama , és a papa is mindig ott van velünk a gondolatainkban, az emlékeinkben és szívünkben örökké.

Nincs egy göncöm se...:)

Közkívánatra még egy-két szösszenet az életemből.:) Nem csak azért, mert kértétek, hanem azért is, mert rájöttem, hogy szeretek írni. Nem írtam pár napig, és hiányzott, de tényleg, valahogy része lett a napjaimnak. Ezért most újra itt vagyok, és bár már túl vagyok a 20 bejegyzésen, amit előre terveztem, de folytatom az írást.

Élményem akad bőven az eddigi életemben, amit szívesen megosztok a kedves olvasóval, és remélem lesz is még az elkövetkezendő években.:) Aki ismer, tudja mennyire szeretem a szép ruhákat. Ha jobban végig gondolom, nem is csak a szép ruhákat, hanem a hozzá illő szép cipőket, szép táskákat, szép nyakláncokat, fülbevalókat, karkötőket, kiegészítőket, mindent...:) De nem csak megvenni, és viselni szeretem őket, hanem rendezgetni, rendszerezni a szekrényemben, ahogy a képen is látható. Mindennek megvan a helye, nem pakolok csak úgy össze-vissza.

Nem is tudom, mikor kezdődött ez a mánia nálam. Mindenképp nagyon meghatározó volt az első munkahelyem, ahol 5 felejthetetlen évet töltöttem. Egy francia divat cégnél dolgoztam, ruhák között. Imádtam. Már előtte is fontos volt persze, hogy mikor mit veszek fel, de szerintem azért végérvényesen ott "fertőződtem meg" a ruha mániával. Régebben, ha elmentem vásárolni, és valami megtetszett, és volt belőle több színben, megvettem mindet, mert biztosan tudtam, hogy szükségem lesz rájuk.:)

Először csak a ruhák iránt éreztem ezt a vonzalmat, aztán jött a többi. Volt olyan időszakom, amikor mondjuk szerelmi bánatom volt, akkor egy szép új ruha megvásárlásával mindig jobb kedvem lett. Hívhatjuk ezt az én sajátos ruha terápiámnak is.:) Emlékszem olyan időszakokra, amikor nem is mertem egyszerre hazavinni az összes ruhát, amit összevásároltam, részletekben csempésztem haza, nehogy anyu, vagy későbbiekben a páromtól "kikapjak" a sok, szerintük felesleges holmiért.

Egy nyaralásra a bepakolás nálam mindig hatalmas gondot okoz. Ülök a szekrényem előtt, és azt mérlegelem, mit NE vigyek magammal. Legszívesebben mindent vinnék, mert ki tudja, milyen idő lesz, hol vacsorázunk, hova megyünk napközben....Sorolhatnám még azokat az eshetőségeket, amit ilyenkor mérlegelni kell. Egy fiúnak ez sokkal könnyebb. Egy fogkefe, egy tusfürdő, 3 gatya, 3 póló, farmer, és kész, már be is pakoltak. De én? Strandolós ruha, délutáni városnézős ruha, esti bulizós ruha, kirándulós ruha, persze ezek mindenféle kombinációja, és persze legalább 6-7 garnitúra.:) Egy kemény logisztikai feladat ezt összehozni. És akkor még nem is beszéltem a többi dologról, amit még mérlegelni kell ilyenkor. Strandolós papucs, csinos papucs, lapos talpú cipő, magas sarkú szandál, kényelmes cipő...És persze táskák hada, mert nem veszünk föl olyan táskát, ami nem illik a szereléshez.

Nyaralásokra próbálok a lehető legkevesebb kiegészítőt vinni, de vannak azért nélkülözhetetlen darabok, fülbevalók, nyakláncok, amiknek mindenképp jönniük kell. Egy 2 napos, ott alvós programmal már ugyanannyi macera van, mint egy hetes nyaralással. Szinte ugyan akkora bőrönd kell oda is, mert mi van, ha...Irigylem azokat, akik egy kis sport táskával el tudnak menni bárhova, én sajnos nem tartozom közéjük. Családom, barátaim már megszokták, hogy ilyen vagyok.

A fenti képen egy hétvégi kikapcsolódásra mentünk az én Drágámmal régebben, de a bőröndöm tartalmát látva, akár egy hétig is maradhattunk volna.:)  Amikor pár éve Bulgáriában nyaraltunk a barátaimmal, kölcsönkértem egy barátnőmtől egy akkora bőröndöt, amibe Ő akkor szokott pakolni, ha több hónapig külföldön van. Na én ezt tele pakoltam az egy heti cuccaimmal.:) A barátaim azzal viccelődtek, hogy nem fog tudni felszállni a repülő, mert olyan nehéz a bőröndöm, hogy a súlya visszahúzza azt majd a kifutó pályára. He-he.:)

Ma már azért visszafogottabban vásárolok, kétszer is meggondolom, hogy szükségem van e az adott darabra, és könnyebben meg is válok a régi dolgaimtól. Amikor már nem tudom a sok ruhát a szekrényemben hogy pakolni, akkor szoktam a munkahelyemen "Juci-butik" címszóval kiárusítást tartani, nagy sikerrel. Mindenki örül ilyenkor, a lányok az új és olcsón megkapott ruháknak, én meg annak, hogy látom rajtuk a szeretett, de már valamiért nem hordott darabjaimat, és nem utolsó sorban annak is örülök ilyenkor, hogy a szekrényemben lesz hely az új, szebbnél szebb, és egyben nélkülözhetetlen kincseknek.:) Mindenkinek lehet valami mániája, nálam ez tűnik maradandónak.:)

A jövő....

Kiskoromban rengeteget ábrándoztam, de anyukám azt mondta, ne tegyem, éljek a földön, mert az ábrándozás az élet megrontója. De nem mindig sikerült.

Valahogy jobb volt magam beleképzelni egy szituációba, amit magam alakíthattam, ahogy csak akartam, kikerülhettem a rossz dolgokat, és csak a jók jöttek, folyamatosan. Az élet sajnos nem mindig így hozza, de azért nem panaszkodhatom. Persze azért felnőtt fejjel is sokszor azon kaptam magam, hogy elképzelek dolgokat, amik valójában nincsenek is.

Sokszor láttam már magam például csodaszép hófehér menyasszonyi ruhában, oldalamon az éppen aktuális szerelmemmel. Na igen, azt hiszem, 3 ilyen képet biztosan elképzeltem már. Hát, még nem lóg a szekrényemben ez a ruha...De nem bánom, mindennek megvan a miértje.

Szokták mondani, ami késik, nem múlik. Aztán azt is többször elképzeltem, hogy mi lett volna velem, ha főiskolai tanulmányaimat rögtön a középiskola után folytatom, nem most, felnőtt fejjel. Ezt sem bánom, cseppet sem, hogy nem így tettem, mert akkor nem ismerhettem volna meg azokat a csodálatos embereket, akikkel ma együtt dolgozhatok. Recikandúron kívül van még jó pár olyan ember a munkahelyemen, akiket nagyon szeretek, és úgy érzem, Ők is engem. Rengeteget nevetünk, viccelődünk egymáson, néha másokon, és ezzel átsegítjük egymást a nehezebb, vagy akár fárasztóbb időszakokon, legyen szó akár munkáról, vagy magánéleti hullámokról.

Nem csak a munkahelyemen, hanem a főiskolán is megismerhettem olyan embereket, akiket ma már barátaim között tudhatok. Hogy a jövőmet hogyan látom? Mindenek előtt jövőre diplomázni fogok, már alig várom, hogy magamra ölthessem a talárt, és a kalapot. Aztán egyszer csak felveszem én is a hőn áhított fehér ruhát, (mindig is ruha mániás voltam, tessék, most kettőt is akarok egyszerre).

Biztos lesz mellettem egy olyan ember, akit mindennél jobban fogok szeretni, és Ő is engem. Lesznek gyönyörű gyerekeink, akik imádni fogják egymást, és az unokatesóikat, mint ahogy mi is tettük a tesómmal, és minden vágyuk az lesz, hogy nagyszüleikkel mehessenek kirándulni, állatkertbe, múzeumba... sokszor, és sokáig. Igen, így lesz, így kell lennie.

Szeretnék eljutni szép helyekre, megnézni a világ előttem eddig még rejtett csodáit, Valakivel...Remélem ezek a vágyak mind elérhető közelségben vannak, ha becsukom a szemem, már látom is sorra mindet magam előtt. Úgy érzem, hogy az én kis bakancslistámra csupa olyan emberek, és velük kapcsolatos élmények kerültek, akikre, és amikre büszke lehetek.

Szerettem írni, mert olyan érzéseket hozott bennem felszínre a környezetemmel, és magammal kapcsolatban, amiket eddig nem is gondoltam végig soha. Hogy kik, és mi a fontos, most már tudom. Remélem, ha 20 év múlva újra írok majd egy listát, Ők azon is helyet fognak kapni, de addig is, a szívemben mindenképp.

Papa, mama, gyerekek, csupaszív, szeretet....

Ilyen egy igazi boldog család: 2 gyönyörű gyerek, akik éppen a szüleikről készítenek poszter méretű rajzot. Keresztfiaim nagy részlet gazdagsággal rajzolták le szüleiket már 4 éves korukban. Ami a legjobban tetszik nekem ebben a képben az, ahogy az egyik törpe (mert így hívtam Őket) rajzolja anyát, másik törpe apát, de mindkettő rajzolt figurának egyformán fülig ér a szája.

Ez a mosoly, számomra az Ő lelki világukat is tükrözi, látszik rajta, hogy boldogok. Így hátulról nem ismerem meg a fiúkat, melyik-melyik, de nem is ez a lényeg. Ahogy megrajzolták nővérem fő ismertető jegyét, a nagy göndör haját, az nagyon édes szerintem. Szeretem Őket nagyon. Olyan kis kiegyensúlyozott gyerekek. Bár szüleik tesznek is érte rengeteget, hogy jó példát lássanak maguk előtt.

Tesóm, és drága férje, nekem is mindig nagyon sokat segítettek, kezdve a középiskolás matek házik megírásától a lakásom parkettájának lerakásáig, bútoraim összeszereléséig. Az elsőt még egyedül a tesóm csinálta (ja, meg én is néha), az utóbbit már közösen férjével. Úgy voltak vele, jobb, ha én kimaradok ebből az egész lakás felújítás projektből, legalább nem fogok elrontani semmit, és őket sem idegelem feleslegesen. Sógorom sokszor mondta, hogy most már felejtsem el a számát, nem jön többet szerelni semmit nálam, de aztán mégis, ha kell valami, Ő az elsők között van, akit hívhatok. Pedig sokszor voltam már zizi velük (is), ilyenkor Ő csak annyit mond nővéremnek, hogy "tesód már megint ideg beteg". Nem is, csak kicsit hisztis.:) Szüleim és nővérem után Ő az, akire mindig számíthatok.

Volt egy időszak életemben, amikor 9 hónapig náluk laktam, befogadtak egy szakítás után. Nem, mintha haza nem mehettem volna, csak nem szerettem volna, hogy anyu túlaggódja magát az akkori lelki állapotom miatt. Így részese lehettem egy ideig közelebbről is a mindig nyüzsgő kis családjuknak. Nekem jót tett nagyon, mint egy nagy olasz családban, náluk mindig történik valami. Gyerekek rohangálnak, verekednek, szülők próbálják fegyelmezni őket, nagyszülők jönnek segíteni....Nagyon jó volt ott lakni náluk, remélem Ők is így emlékeznek erre az időszakra.

A fiúk, azt a szobát azóta is az én szobámnak nevezik, ha ott játszanak, azt mondják, mennek az én szobámba. Már olyan nagyok, pedig most születtek nemrég. Elszaladt ez a 8 év hamar. Remélem megvan még nekik ez a rajz, mert hamarosan a fiúk újra munkába állhatnak, hogy felrajzolják rá anya és apa közé a nyáron születendő hugicájukat. Na akkor lesz csak igazán hangos a ház. Már alig várom......:)

A kutya fáját :)

Úgy kezdődött, hogy az unokatesómék elutaztak nyaralni, és egy hétre áthozták hozzánk a kutyájukat, hogy vigyázzunk rá. Anyuék addig hallani sem akartak arról, hogy nekünk valaha is legyen kutyánk a lakásban. De ez alatt az egy hét alatt megtört a jég, anyuék is megérezték a "kutyás érzést". Nemsokkal később kaptunk is nővéremmel egy csodaszép fekete spánielt, Dady-t. Amilyen szép volt, olyan vad is volt. Engem egyszer még meg is harapott. Jó, én is hibás voltam, de akkor is, ne harapja meg a gazdáját egy kutya! Terrorban tartotta a családot, egyedül anyu volt, aki bármit tehetett, mert Ő etette. Ránk, többiekre, ha be akartunk menni a szobába, úgy morgott, hogy szabályosan féltünk tőle. De azért nagyon szerettük. Velünk volt sokáig, ha jól emlékszem, 8 évesen aludt el. Nagyon hiányzott nekünk, még ha sokat bosszankodtunk is miatta. Akkori barátomtól a születésnapomra ezért kaptam egy újabb kiskutyát. Egy hófehér vatta pamacsot, Benit.:) Ő is próbálgatta, meddig mehet, mit bír a család, de azért Ő milliószor jobb természet volt, mint elődje. És csodaszép volt, sokkal szebb, mint a fajtájában bármelyik a környékünkön. Anyu tett is érte, minden nap fésülte bundáját. Amíg otthon laktam, sokszor velem együtt aludt az ágyamban, szinte ki is túrt a helyemről, csak hogy Ő elférjen.:) Amikor elköltöztem, Ő maradt anyuékkal, hisz olyan volt nekik Beni, mint a gyermekük, vagy unokájuk inkább. Amikor hazamentem hozzájuk látogatóba, apukám mindig azt mondta" Beni, megjött anyád". Beni 10 éves elmúlt már, amikor elkezdett gyengülni, fogyni. Láttuk rajta, hogy már elfáradt, de nem akartuk elfogadni, hogy hamarosan Ő is elmegy. Anyuék mindenféle vitaminokkal tömték, de hiába, tavaly szeptemberben elment az örök vadász mezőkre Dady után. Tesóm ikrei napokig siratták, ahogy mi is. Legjobban talán aput viselte meg elvesztése, mert Ő volt vele a nap 24 órájában. Mondta, hogy talán tavasszal majd vesznek egy ugyanolyan kutyust, mint Beni volt, de addig semmiképpen. Viszont mi láttuk, hogy milyen szomorú. Kupak tanács gyűlt össze tesóméknál, és meghoztuk a döntést, apunak szüksége van egy új kutyára, most, és nem olyan fajtára, mint Beni volt, hanem másra, ne keresse benne Benit még véletlenül sem. Mi, tesómékkal azt gondoltuk, hogy gerilla-marketing eszközeivel élve, egyszer csak szó nélkül beállítunk hozzá egy új kutyával, de anyu ezt nem tartotta jó ötletnek, szerinte erre fel kell készíteni aput. Hallgattunk rá, de azért cselesen az ikrekkel karöltve mentünk át hozzá, hogy milyen édes kutyit néztünk ki neki az interneten, nézze meg. Először nem akarta, de aztán az unokák unszolására belement. Megnézte, és bele is szeretett azonnal. Másnap már mentünk is érte, új család tagunkért, Marcipánért. Szerelem volt első látásra, a kiskutya rögtön odament apuhoz, aki nem tudott neki többet ellenállni. Én neveztem el Marcipánnak, ezért apu azóta is azt mondja, én vagyok a kereszt anyja. Az ikrek azt akarták, hogy Foltos legyen a neve, ezért közös megegyezéssel a teljes, becsületes neve új kedvencünknek Foltos Marcipán lett.:) A kis Marci nagyon cuki kutya, egyszerűen mindenkit levesz a lábáról. Nagyon hamar szobatiszta lett, semmi gondjuk nincs vele anyuéknak, viszont annyi örömöt okoz, mint még egyik kutyusunk sem előtte a családban. Jó döntés volt nem megvárni a tavaszt, lehet addigra már meg is gondolta volna apu magát kutya témában. Így viszont minden napjuknak megvan a menetrendje, amit természetesen Marci diktál. A nagy séták, a játékok, az alvás, az evés, a fésülés...nap, mint nap. A séták hossza megnőtt, mert Marci olyan közkedvelt a lakótelepen, és a parkokban, hogy apu nem tud vele úgy végigmenni, hogy többen ne állítsák meg útközben, hogy megsimogathassák a kutyust. És apu büszke Marcira. Jó helyre került a kis mázlista.:)

A kis Csuti kalandjai...

Legtöbb gyermekkori emlékem, nagyszüleim vidéki házában eltöltött nyarakhoz fűződik, legyen az egy kis faluban, vagy nagy vidéki városban, mert nekem mindkettőben volt részem. Anyai és apai ágon is mindig nagy szeretettel fogadtak minket a mamák és a papák, élmény volt minden velük töltött nyár. Ebben a visszaemlékezésben anyukám szüleinél eltöltött élményeimről fogok mesélni. 

Nagy családban nőttem fel, nyaranta a mamáméknál 9 gyerek volt láb alatt, ennyien vagyunk ugyanis unokatesók. Én vagyok a legkisebb unoka, a kis Csuti.:) Az unokatesóim, nagynénéim, és a nagybácsik még a mai napig így hívnak. 

Nagyszüleimen soha nem láttam, hogy elegük lenne a sok unokából, akik napi 24 órában foglalkoztatták őket. Minden nyáron volt olyan időszak, amikor az összes unokát lepasszolták a szülők, és együtt élvezhettünk a falusi "all inclusive" ellátást. Mert itt aztán tényleg az volt. Mamám egész nap a konyhában tüsténkedett, hogy a 9 unokájának megsüsse a kedvenc süteményeit. Természetesen mindenkinek más volt a kedvence.:) Emlékszem, a spejz tele volt mindig sütikkel, sorban a 9 féle favorit.

Mamámék svábok, anyukámék kiskorukban még svábul beszéltek. Mi már csak hallomásból ismertünk pár szót. Amire nagyon emlékszem, még ma is hallom, ahogy mama kiabál hátra a kertbe a papának "Vater komm essen" vagy "Vater komm trinken". Ez annyira tetszett nekünk, hogy mi is mindig kiabáltuk a papának. Nagyszüleim a világ legkedvesebb emberei voltak. Sajnos már nem élnek. Ők tartották össze igazán a családot. Mióta Ők nincsenek, a teljes nagy családnak alig van ideje egymásra.

Régen ez máshogy volt. Minden évben a helyi búcsú kötelező családi program volt, ha máskor nem, akkor minden rokon összegyűlt. Emlékszem, anyuék, és a felnőtt rokonok az első szobában ebédeltek együtt, mi unokák pedig a hátsó szobában. Együtt nem is fértünk volna el. Sosem vittünk magunkkal játékokat a mamáékhoz, és ott sem voltak játékaink. Magunknak találtunk ki mindenféle szórakozási lehetőséget. Hatalmas fóliái voltak papának, amiből sátrat építettünk, azt berendeztük, és szinte ott voltunk napokig, csak aludni mentünk be a házba. Jaj, az alvás. Emlékszem, azon versenyeztünk, ki alhat kemping ágyon, minta az lenne a világ legkényelmesebb fekhelye. Nekünk az volt.:)

Csináltunk magunknak higi kendőt, sarut gyártottunk, ropit sütöttünk. Egyszer a mama azt a feladatot adta nekünk, hogy hátul, a földeken gyűtsük össze a krumpli bogarakat, minden bogárért ad nekünk 10 fillért. Mondanom se kell, egész nap elvoltunk a feladattal. A végén leszámoltuk a gyűjteményt, és a mama, ahogy ígérte, ki is fizette nekünk a munkánkat. Utána a tyúkok jól belakmározhattak a zsákmányunkból. Gyűjtöttünk szöcskéket is. Ma már nem merném megfogni ezeket a bogarakat, de akkor nagyon élveztük ezeket a feladatokat. Teleraktam velük a táskámat, és másnap, amikor anyuéknak büszkén meg akartam mutatni a gyűjteményemet, a táskámban csak egy nagy szöcske volt, meg egy csomó szöcskének a maradványa. Az a gaz megette az összes kicsit. Ma már nem tennék szöcskét a táskámba.:)

Nővéremnek, és kedvenc unokatesómnak az volt a legkedveltebb elfoglaltsága, hogy engem ijesztgettek mindennel. Volt a mamáék háza előtti hegyen egy bokor, ami ember formájú volt. Kihívtak az udvarra, megmutatták azt a bokrot, és azt mondták, hogy az a Vámpír unokatesója, eljött megnézni engem. Nagyon féltem tőle. (kérdem én, miért nem maga a Vámpír volt a hegyen?, azt is elhittem volna). Aztán amikor tesómnak egy elesés miatt vérzett a térde, rányomták egy papír cetlire a vért, és ráírták, "itt jártam: Vámpír", és ezt odaadták nekem. Ilyen terrorban éltem. :)

Műsorokat is adtunk elő mamáéknak, és az éppen haza látogató szüleinknek. Emlékszem, nekem kellett énekelni az "Én akkor is vidéki lány vagyok" című nótát, nagy sikerem volt. Mamáékat, és anyuékat odaültettük a szoba ajtajába, ott kellett végignézniük a műsorainkat, és persze tapsolniuk kellett folyamatosan. Biztos nagyon élvezték...:) Minden évben közösen szüretelt a nagy család a szőlőben.

Ezek az emlékek örökre bennünk élnek, mind a kilenc unokában, és ha találkozunk egy esküvőn, egy keresztelőn, vagy valamilyen családi össze jövetelen, mindig felelevenítjük, hogy nekünk milyen vidám gyermekkorunk volt. Nagyon hiányoztok mama és papa!!!!!! Remélem, ha egyszer nekem is lesznek gyerekeim, nekik is lesz hasonló élményekben részük.

Boldog-boldog-boldog születésnapot...

11 éves kora óta ismerem. Rögtön tudtam, hogy jó helyre kerültem. Olyan kedves itt mindenki, segítenek mindenben. És olyan szép itt minden. Most lesz 20 éves. Nemsokára ünnepelünk.

Felnőtt, vele együtt én is, és még sokan közülünk. Rengeteg élményt éltünk át együtt. Része az életemnek. Szinte több időt töltök itt, mint a családommal. De nem bánom. Ha nem szeretném, már nem lennék itt. Annyi szívemnek kedves embert ismertem meg általa. Hogy elszaladt ez a 9 év? Mintha tegnap kezdődött volna...

Minden szülinapja nagy esemény volt, de a tizenötödik, az volt eddig a legnagyobb. Hogy minden barátja elférjen, apukája kibérelt egy nagyon nagy épületet, ami telis tele volt szép vonatokkal. Igen, a Vasút történeti parkról beszélek. Ott ünnepelte a 15. születésnapját. Minden közeli hozzátartozója egyforma ruhát húzott, és lelkesen várta a barátokat. Voltak is szép számmal, közel 2000 barátja jött el.

Az ünnepség alkalmából volt aztán terülj-terülj asztalkám, mindenki talált kedvére való falatot, és persze szomjas sem maradt senki. Mikor minden vendég megérkezett, az ünnepelt apukája köszöntötte a barátokat pár kedves szóval. A beszéd után elkezdődött a várva várt koncert, a Republic együttes húzta a talp alá valót. Mi, az ünnepelt közeli hozzátartozói, csendben, hogy senki ne fogjon gyanút, kiszivárogtunk az épületből hátra, a színfalak mögé a megbeszélt időben. Ott egy platós vonat várt minket, amire felkapaszkodtunk mindannyian, az összes közeli hozzátartozó, és az ünnepelt apukája.:) A vonat előtti fal hungarocellből volt felépítve, de ezt bent senki nem sejtette. Egyszer csak, amikor Cipő abba hagyta az éneklést, bemondták a hangos bemondóban, hogy "kérjük vigyázzanak, mert az állomásra vonat érkezik". Ekkor elkezdték játszani Halász Judit híres "Boldog Születésnapot" című dalát, és mi a vonattal áttörtük ezt a falat, és az berobogott fedélzetén 50 közeli hozzátartozóval a nézőtérre. Az emberek együtt énekeltek, tapsoltak velünk. Nem is számítottak ekkora meglepetésre.

Minden fény ránk irányult abban a nagy hangárban. Leírhatatlan érzés volt. Lemásztunk mindannyian a vonatról, és felvágtuk a tortákat, amiket hoztunk az ünnepeltnek, és a vendégségnek. Azt hihetnénk, hogy ezzel vége is a mesénknek, de nem, ekkor kezdődött a tombola kihúzása. Az ünnepelt apukájának egyik fő tanácsadója odaszaladt hozzám, hogy "Juci, irány a színpadra, Te fogod húzni a tombolát". Gondolkodni sem volt időm, már fent is voltam a színpadon, ahol előttem pár perccel még Cipő énekelte, hogy "Szállj el, kismadár...". Nem tagadom, jó érzés volt ott állni, fények és kamerák közt, 2000 ember előtt. És a barátoktól csak azt hallottam a színpad előtt, hogy "Juci, engem húzzál ki, engem, engem, az én tombolámat..." Igyekeztem.:)

Az ünnepelt apukája gondoskodott szuper nyereményekről. Tombola után indult csak a buli igazán. Akkor már mi, közeli hozzátartozók is együtt mulattunk a barátokkal. Hajnalig. Méltó köszöntés egy sokak által oly kedvelt 15 évesnek. És most lesz 20 éves, és mi ott leszünk most is, mert mi vagyunk a legközelebbi hozzátartozói... Ha valakinek nem derült ki titokzatos soraimból, a legjobb munkahely nagykorúvá válásáról meséltem.:)

Vegák meneküljenek!!!:)

Amikor még kisgyerek voltam, mamáméknál minden évben volt disznó vágás. Sajnáltuk tesómmal, és unokatestvéreimmel a szegény malacot, ezért sosem néztük végig, amíg levágták, de még bent a házban is hallottuk, ahogy visított szegény. Nem is gondoltam, hogy röpke 20 évvel később, céges buli keretében fogok újra eljutni egy disznó vágásra.

Hajnalban indult a busz a munkehelyem elől Tordasra. Hideg volt, fáradtak voltunk, én szerintem még aludtam is az úton. Odaérve a vendéglátóink rögtön, ahogy leszálltunk a buszról, házi pálinkával kínáltak meg minket. Na utána már se nem fáztunk, se nem voltunk álmosak.:) Üres gyomorra elég hamar megérzi az ember a pálinka jótékony (vagy éppen kártékony?) hatását.

Szegény malacot ketrecben tartották, ott várta életének utolsó pillanatait. Én most is, mint gyermekkoromban, bementem a házba, amíg levágták. Nem bírom nézni szerencsétlent, ahogy szenved. Több kollégám aktivizálta magát, és segített a böllérnek. Mi, gyengébb idegzetűek, bent a fogadóban addig társasjátékoztunk, ittunk, táncoltunk. Amikor szegény állat már nem élt, akkor mentem ki először, épp pörkölték. Akkor készült a fenti fotó.

Utána, mint aki jól végezte dolgát, megint bementem a fogadóba, mert jött az a rész, amit megint nem akartam végignézni, ahogy felrakták a kocát egy kampóra, szétvágták, és kipakolták. Ezt azért tudom, mert láttam utána a kollégáim fényképein. Páran még a hurka/kolbász töltésben is segítkeztek. Nemsokára már hozták is be a frissen sült vért hagymával, na az ilyen dolgoktól én a világból ki tudok szaladni. Tehát nem ettem belőle. Volt friss pogácsa, azt ettem helyette.

Amíg a többiek a disznóságok körül szorgoskodtak, mi páran elmentünk a környékben sétálni. Mire visszaértünk, ott várt minket a finom ebéd. Volt húsleves, és persze hurka/kolbász gazdagon. A hurkát nem szeretem, úgyhogy én a leves után csak a kolbiból ettem. Nagyon finom volt, főleg, hogy "mi" csináltuk. Ebéd után beindult a buli, aki még képes volt megmozdulni, az mulatós zenére nyomhatta. Jó kis móka kerekedett, sötétedéskor indultunk csak haza. Azóta már voltam még 1 disznó vágáson, ott kipróbáltam én is magam hurka töltésben, azt hiszem, nem fogok szakmát váltani.:)

220 felett....

Tavaly nyáron, abban a szerencsében volt részem, hogy kaptam jegyet a Forma 1 Magyar Nagydíjra. Kedvenc cimborámat kérdeztem meg, van e kedve velem jönni. Hogy ne lett volna? 3 napos belépőt kaptam, de csak vasárnap mentünk ki, a versenyre.

Én nagyon felkészült voltam, vettem előtte a nagy zaj miatti megsüketülés elkerülésére füldugókat, és a napszúrás ellen 2 esernyőt, egy fehéret, és egy feketét. Gondoltam, majd eldöntöm melyik illik jobban a ruhámhoz.:) Már délelőtt kimentünk. Én még soha nem voltam Forma 1-en, sem a Hungaroring közelében. Rengetegen voltak, csak kilométerekkel arrébb tudtunk leparkolni, úgyhogy hosszú séta következett a bejáratig. Nagyon meleg volt, száz ágra sütött a nap.

Nem tudtuk, hogy a belépő kártyánkkal, amit kaptam, hova mehetünk majd be, megkérdeztünk egy biztonsági őrt. Mondta, hogy ez nem ülő jegy, de végig lehet vele menni a pálya mellett, a kerítésen kívül, ahol a büfések vannak, nekik van ilyen belépőjük, az itt dolgozóknak. Ez amolyan szerviz kártya volt. Picit azért jobbra számítottam, de azért ez is nagyon jó volt így, köszönöm még egyszer annak, akitől kaptam.:) Elindultunk tehát a kerítésen kívül.

Nem is gondoltam, hogy ennyire hangos egy ilyen verseny. Bár volt nálam füldugó, de nem akartam berakni, mert gondoltam, ha már itt vagyok, akkor halljam, ahogy dobhártya hasogatóan száguldoznak mellettünk az autók. Ha beraktam volna a füldugót, az olyan lett volna számomra, mintha a Michael Jackson koncerten, azért, mert nem látok jól, a kivetítőre fokuszáltam volna. Eszembe sem jutott. Vagy Őt látom élőben, vagy semmit. Na itt is inkább vállaltam a kockázatát, hogy megsüketülök.:)

Aki ismer, tudja, hogy nem kell félteni, ha intézkedni kell valamilyen ügyben. Itt is, "kinéztem magamnak"egy olyan beengedő fiút, akin láttam, hogy tudnék rá hatni. Szegény csak állt a nagy melegben a lelátó kapujában. Odamentem hozzá, megkérdeztem, hogy ne adjak neki egy füldugót, hogy ne süketüljön meg. Kérdezte, hogy miért, azt árulom? Mondtam neki, hogy dehogy, csak szívesen adtam volna, mert sokat vettem, és nekünk nem kell annyi. Kicsit zavarban volt a srác, alig mert rám nézni, talán el is pirult. Láttam, hogy lent a lelátón vannak még üres helyek, gondoltam, miért ne, bepróbálkozok.. Megkérdeztem tőle, hogy nem lehetne oda leülni, azokra az üres helyekre, mert már úgy fáj a lábam a sok állástól, meg sétálástól. Picit törte a fejét, aztán bólintott, hogy mehetek. Mondtam neki, hogy ketten vagyunk a barátommal, Ő is jöhet? Mondta, hogy persze, menjünk, leülhetünk. Drága barátom ezt a háttérből nézte, ahol árnyék volt, nem tudta, mit szervezkedek ilyen serényen. Odamentem, hozzá, hogy szereztem ülő helyet. Nagyon örült, és közben jót nevetett, hogy egy lánynak mennyivel könnyebb dolga van, szépen mosolyog, és már el is van intézve. Erre én, de ha nem mertem volna megkérdezni, hiába mosolygok szépen, állhattunk volna tovább a kerítés mögött. Így viszont a futam második felét már tökéletes közelségből, ülve nézhettük végig, pontosítok: majdnem végig.:)

Igazi Forma 1 rajongók biztos kikészülnek most, de eljöttünk  a vége előtt egy pár perccel, hogy ne a nagy tömeggel együtt kelljen kijönni, tehát mi is csak a rádióból tudtuk meg utána, hogy Webber nyerte a versenyt. Nekem így is hatalmas élmény volt, szívesen elmennék idén is, el is kezdek ez ügyben intézkedni már most...:)

Amikor én még királylány voltam...

Már több, mint 2 éve vége ennek a korszaknak. Szép volt, jó volt, de ma már csak egy emlék. Nagyon szép helyekre jutottam el ebben az időszakban.

Az egyik legszebb volt talán a Francia Riviéra, ahol 6 napot töltöttem el. Ez sajnos nem elég arra, hogy minden nevezetességet, látnivalót megnézzen az ember, de azért élményeket ennyi idő alatt is bőven tud gyűjteni az ember. Franciaország még ha viszonylag közel is van hozzánk, szerintem teljesen más világ, mint Magyarország. Főleg a tengerparti rész, ahol volt szerencsém járni.

Cannes volt a fő úti cél, de a szállásunk nem ott volt, hanem félúton Saint Tropez és Cannes között, egy gyönyörű tengerparti kisvárosban, Fréjus-ban. Hosszú, homokos part szakasz, éttermekkel, üzletekkel az út túloldalán. Mivel mi szeptemberben voltunk, a tengerben fürödni már nem tudtunk, de azért belelógattam a lábam a földközi-tengerbe, ha már ott vagyok. :)

Fréjus egy kisebb kikötőváros, van egy olyan csodálatos lakóparkja, ami a kikötőbe épült, kis hidacskákkal, sétányokkal. Egyszerűen leírhatatlan a látvány. Tudnék ott élni, nem tagadom.:)  Hétvégén óriási piac van végig a tengerparti sétányon, mindenféle árus leviszi a partra a portékáját, és hangosan csábítja a vevőket. Ilyenkor aztán mindent lehet kapni, ami szem-szájnak ingere: zöldség, gyümölcs, húsok, ruhák, festmények és még sorolhatnám. A tengeri herkentyűknél kígyózik a sor.

Egy parti kávézóba betérve, amikor angolul kértünk magunknak kávét, és reggelire péksüteményt, először nagyon csúnyán néztek ránk, aztán a tulaj odajött, elmondta franciául a kínálatot, és nagy megelégedettséggel hallgatta, amikor utána ismételtük azt mi is a rögtönzött francia tudásunkkal. Béreltünk egy autót, azzal közlekedtünk az elkövetkezendő pár napban.

Cannes meseszép. Mivel én imádom a szép ruhákat, a butikokat, teljesen levett a lábamról Cannes sétáló utcája, ahol 2 kilométer hosszan a világ összes vezető divatcége felsorakozik az út két oldalán. Ámulatba ejtő élmény, főleg egy olyan "boltkórosnak", mint én vagyok.:) Cannes-ban épp nemzetközi luxushajó kiállítás volt, azt is megnéztük. Láttam, milyen hajóm nem lesz sosem.:) Ennyi pénz a világon nincs, mint ami ott jachtokban felsorakozott. Volt egy olyan szituáció, amikor egy jachton, amit épp megnéztünk, rám szóltak, hogy most ne fotózzak, mert olyan illusztris személy nézi éppen a kabinokat, akit nem lehet lefotózni. Annyit róla, hogy ránézésre egy arab sejk lehetett.

Természetesen voltunk Monte Carlo-ban és Monaco-ban is. Monte Carlo-ban vettünk napi jegyet a helyi buszra, és azzal közlekedtünk. Nem olyan közönség volt ezen a buszon, mint itt mondjuk a piros 7-es járaton. Itthon nem sok eredeti Louis Vuitton és Dior táskás hölgyet látok a buszokon, ott ez teljesen természetes, és hétköznapi látvány.

Voltunk a Monte Carlo-i Kaszinóban is. Én nem játszottam ott sem, de a barátaim igen, és még nyertek is valamennyi pénzt. Viszont elmentem mosdóba bent a kaszinóban, ilyen szép vécét még nem láttam, az biztos.:)  Beültünk a Kaszinó téren ( Place du Casino) egy kávézóba, ilyen drága kávét sem fogok inni többet...

A helyi busszal mentünk fel a hercegségbe, Monaco-ba. Csöppnyi városállam autóútja maga az autóverseny-pálya, ami évente ad otthont a Formula 1-es Monacói Nagydíj megrendezésének. És a helyi busz itt megy, ezen a pályán, a Citruit de Monaco-n, de tényleg. Monaco-ban megnéztük a Hercegi palotát, a palota kertjét, ami gyönyörű, az Oceanográfiái Múzeumot, ahol a Földközi-tenger és a trópusi vizek élővilága, és régi búvárfelszerelések, hajók láthatók. A múzeum érdekessége, hogy maga Jacques-Yves Cousteau volt az igazgatója 1988-ig.

Monte Carlo-ból hazafelé a francia Riviérán, más néven a Cote d' Azur-ön autókáztunk. A part menti út, a Corniche, ami magyarul annyit jelent, hogy párkány, végig ki van világítva, és pálmafák övezik ameddig a szem ellát. Meg is álltunk egy tengerparti étteremben vacsorázni. Hasznos tanács, ha nem tudsz franciául, olyan helyre kell beülni, ahol angol étlap is van, mert különben félő, hogy mondjuk csigát fogsz enni. Mi megúsztuk.:)

Fréjus-ból hajóval egyik nap átmentünk Saint Tropezbe, megnéztük, hol is játszódott Louis de Funés híres Csendőrös sorozata. Már értem, miért itt forgatták. Itt is láttunk rengeteg gyönyörű luxushajót. Saint Tropez hangulatos utcácskákból áll, szigorúan macskaköves mindenhol. Jaj, és ami a legfontosabb, nagyon finom fagyit ettem Saint Tropez-ben.:) Hamar eltelt ez a pár nap. Bármi is történt azóta, ezt az élményt már mindenképp magaménak mondhatom, és szívesen emlékszem rá vissza.:)

A sípályák ördöge...

Egy céges síelést megúsztam anélkül, hogy lécet kellett volna csatolnom a lábamra, de amikor a barátaimmal mentem, nem volt kibúvó.:) Megint elég sokan mentünk, én akkor éppen párban.

Ausztriába mentünk, több kocsival konvojban, a Feriendorf Ossiach üdülő faluba. Mivel indulás előtt még nem volt biztos, hogy ki fogom magam próbálni a pályákon, nem vettem sí lécet, meg cipőt, kint úgyis lehetett bérelni a pályáknál. Csak sí ruhát vettem, jó feltűnőt, ha esetleg elvesznék a hóban, akkor is könnyen megtaláljanak a mentő alakulatok.:) Szerencsére erre nem volt szükség.

A szállásunk, a fent említett üdülő falu, engem emlékeztetett gyermekkorom zánkai táborozásaira, teljesen ilyen hangulatú volt Zánka is régen, a kocka épületeivel, parkokkal, csak itt nem a Balaton partjára lehetett lesétálni, hanem az Ossiachi-tó partjára. Első, síelésnek még nem nevezhető havas élményem a Gerlitzen-i pályákhoz fűződik, először ott próbálkoztunk. Na ott még nem barátkoztam össze a hóval. Hideg is, meg csúszik is. Mi ebben a jó? Azért béreltünk nekem lécet, és cipőt, hátha kialakul a szimpátia később a hó, és köztem.A hütte már jobban tetszett, főleg a forralt bor, amit ott ittam.:)

A csapat megállapította, hogy ez a pálya nem olyan jó, menjünk át inkább egy másik terepre. El is autóztunk a tó túloldalára, egészen Bad Kleinkirchheim-ig. Ott már tetszett a pálya a hozzáértő barátaimnak. Szerencsére nem egyedül voltam kezdő a csapatban, volt még 1-2 leányzó, aki oktatásra szorult rajtam kívül. Kaptunk is egy szép szemű oktató fiút.:) Olyan pályára vitt minket, ahol rajtunk kívül csak 3 évesek gyakoroltak, gondoltam, köztük azért profi leszek. Dehogy. Ezek a pici gyerekek úgy száguldoztak körülöttünk, hogy még nézni is alig bírtam. Megtanultuk, hogy kell elesni, majd aztán felkelni. A hóekét is megtanultuk (úgy emlékszem, így hívják). Egy törpe felvonóval, amibe bele kellett kapaszkodnunk, felhúztuk magunkat, és egy számomra irtózatos magasságból le kellett síelnünk a tanult technika alkalmazásával.:) És sikerült!!!! Sőt, nemhogy sikerült, nagyon élveztem is. Az oktatóm is megdicsért. Később kiderült, hogy egy kék pálya volt, ahol "megtanultam" síelni, én azt hittem, hogy ennek a tanuló pályának még szín kódja sincs, gondoltam ez a sí óvoda.:) Én nagyon jól el voltam ezen a pályán, amíg a barátaim a fekete pályákon hasítottak. Nagyjából csak a hüttékben találkoztunk.

Esténként vagy a szálláson buliztunk valamelyik nagyobb apartmanban, vagy elmentünk a közelben egy csodaszép wellness központba picit ejtőzni, szaunázni, fürdőzni a szabad ég alatt, a hófedte csúcsok között. Tényleg leírhatatlan, amit egy kivilágított pálya látványa nyújt a forró vizes medencéből. Azóta nem voltam síelni, de a ruhámat megtartottam, hátha kipróbálhatom még magam más pályák sí ovijában is.:)

Recikandúr :)

Drága barátom szívébe már első munkanapján sikerült belopnom magam.:) Jól leteremtettem szegényt, mert abból a hűtőből akart magának kivenni egy üveg üdítőt, amiből az ügyfeleket kínálgatjuk. Persze Ő ezt akkor még nem tudta. De egy életre megjegyezte. Viccesen az elmúlt 7 évben, amióta együtt dolgozunk, sokszor a fejemre olvasta ezt a szituációt.

Nagyon jó barátom lett az évek során. Hasonló a humora, mint nekem, jókat szoktunk magunkban kuncogni a munkahelyi sztorikon. Sokszor kikértük már egymás véleményét az évek alatt, munkával kapcsolatosan, és magánéleti kérdésekben is.

Egy munkakörben dolgozunk, ezáltal ténylegesen napi 8 órát együtt vagyunk. Nem csak a humorunk hasonló, hanem a lelki világunk is, emiatt mindig megért, és támogat, ha rágódom valamin, vagy ha gyötör egy probléma. Persze ez is oda-vissza működik köztünk. Ő is olyan kis lelkis, mint én, sokszor volt, hogy munka után, este hívott fel telefonon, mert valamit még meg akart velem beszélni.

Végig éltük egymás szerelmi csatározásait is. Nekem mindig problémám volt a súlyommal, vagy csak én csináltam belőle gondot magamnak. Egyszer meg akart vigasztalni, amikor mondtam, hogy milyen kövérnek látom magam, erre ő: "dehogy Juci, nem is vagy kövér, különben is, én az ilyen erős testalkatú lányokat kedvelem, nem a gebéket" Mondtam neki, hogy így ne udvaroljon senkinek, mert ilyen dumától , hogy "erős testalkatú", kikészülnek a lányok.:) Azóta is sokszor nevetünk ezen, főleg, hogy már nem is igazán problémázok a témán.

Ő már megnősült (ezek szerint csiszolt valamit a csajozós dumáján), kedvesével is nagyon jóban vagyok, és boldog apukája lett pár hónapja egy gyönyörű szép kisfiúnak. Az új szerepét, az apuka szerepet nagyon ügyesen gyakorolja. Néha előfordul, hogy szegényke kialvatlanul jön be dolgozni, mert a kisfia végigsírta az éjszakát, és Ő segít a feleségének, és virraszt vele a baba mellett, ilyenkor amennyire lehet, megpróbáljuk kicsit teher mentesíteni a munka alól a kolléga nőmmel.:) 

Elég nagy cégnél dolgozunk, nagyon jó kis csapatban. Legtöbb kolléga már évek óta tagja a cégnek. Rengeteg közös élményt éltünk át együtt, nemcsak a napi munka, hanem a csapat építő tréningek, a közös bulik, a költözések is összekovácsolták a barátságokat. Nézeteltérésem elég ritkán volt kollégákkal, de azért az is akadt. De megoldottuk, megbeszéltük a problémáinkat, és túljutottunk rajta. Vele, soha nem volt köztünk vita semmiben, mindig kiálltunk egymásért.

Ő akkor is elvisel, amikor hisztis vagyok, vagy "csúnyán nézek", nem veszi magára, mert tudja, hogy olyankor nem rá vagyok mérges, csak a szitu miatt vagyok feszültebb, ami éppen adódott a munkában. Remélem még jó sokáig fogunk együtt dolgozni, és barátomként is tudhatom Őt, továbbra is.

Vizesblokk

Pár évvel ezelőtt, céges csapatépítő tréning keretében , Szlovéniába utaztunk, egy gyönyörű alpesi kisvárosba, Bovec-be. Raftingolni mentünk a Soca folyóra.

Szakképzett rafting túra vezetők jöttek velünk, akik próbálták velünk elhitetni, hogy ez nem is olyan veszélyes dolog, mint amilyennek látszik. Engem nem tudtak meggyőzni erről.:) A táj gyönyörű volt, és a szálloda is nagyon barátságos volt, ahol megszálltunk. Soca folyó vize rettentő hideg, fürdőzésre nem alkalmas, még ha oly vonzó is a nagy melegben a kristály tiszta víz. Belelépsz, és egy pillanat alatt lefagy a lábad, de tényleg. Csak neoprén ruhában ajánlatos belemenni.

Első próbálkozásként bevezényelték az egész céget a vízbe, mindenkin volt természetesen neoprén ruha, fejvédő sisak, és mentő mellény, és megmutatták, hogy feküdjünk fel a vízre, hogy érezzük, a mellény fenntart minket a víz tetején. Vicces látvány lehetett, ahogy az egész cég lebegett a víz tetején.:) Utána kiválasztottuk, ki kivel akar egy csónakban evezni. A túra vezetők a nagy, 8 személyes csónakokba, vagy a 2 személyes csónakokba ültek. Természetesen én 3 személyes csónakba ültem, ahol nem volt túra vezető, csak két hőn szeretett férfi kollégám. Gondoltam, majd Ők jól megvédenek, ha baj van, például, ha borulunk. Hát, nem így lett. Elindult a menet, mindenki elkezdett evezni a Soca-n, ahogy tudott, a mi hajónk borult be először a vízbe. Nem gondoltam, hogy ekkora sodrása van egy szinte bokáig érő víznek. De van. Nem bírtam a vízben lábra állni, próbáltam egy sziklában kapaszkodni, de nem sikerült. Az egyik előttünk levő csónakból kiugrott a túra vezető, úgy húzott ki a vízből, mint egy ázott kutyát. Kérdezte, tudok e tovább menni, nem félek e nagyon. Mondtam, hogy megyek tovább, de remegtem, mint a kocsonya. Visszamásztam a kollégákhoz a csónakomba. Ők nyugtatgattak, "jól van Juci, ne félj, nem lesz semmi baj". Eveztünk tovább. Elég sokszor elfordult a csónakunk, mert a 2 fiú egymásnak ellentétes irányba evezett, én meg csak ültem középen, próbáltam menteni a menthetőt. Amikor nem volt olyan nagy a sodrás, aki mögöttem ült kollégám a csónakban, addig masszírozta a hátamat, ezzel is nyugtatni próbált engem. Na aztán megint jött a vadabb szakasz, ahol megint borultunk. Én valahogy a csónak alá kerültem. Nem mertem kinyitni a szemem, csak amikor már kiabáltak a kollégák, "Juci, nyisd ki a szemed". Azt hittem, még a víz alatt vagyok, levegőt sem mertem venni. Szerencsére megúsztam ezt a kalandot is sérülés nélkül. Utána már nem borultunk többet, szépen csordogáltunk le a folyón a célállomásig.

Nagyon büszke voltam magamra, hogy ki mertem próbálni, mert én nem vagyok az a bevállalós típus, inkább csak nézni szeretem az ilyen veszélyes sportokat. Este buliztunk egy jót a kollégákkal és a túra vezetőinkkel. Másnap jött a keményebb szakasz, na, azt én már nem vállaltam be. Ott volt olyan szakasz, ahol mint egy mini vízesés, le kellett dobniuk több méter magasságból a csónakot, és utána kellett ugraniuk, mert máshogy nem lehetett lejönni. Ezt már csak a nagyon bátrak vállalták be, én nem tartozom közéjük.

Én addig a Soca partján napoztam a többi, nem annyira bevállalós kollégával. Este a túra vezető fiúk megleptek minket saját készítésű vacsorával, csevabcsicsát ettünk a szabad ég alatt. Utána persze a helyi pálinka is előkerült, annak lehet még nagyobb sikere volt, mint a csevabcsicsának.:) Életre szóló élmény volt ez a pár nap a kollégákkal.

A Napospart gyöngyszemei

Azon a nyáron barátaimmal Bulgáriát tűztük ki nyaralásunk célpontjaként. Burgastól 30 kilométerre fekvő, Sunny Beach elnevezésű, tengerparti üdülő városban nyaraltunk egy hetet. Az idő gyönyörű volt, de hát a várost neve kötelezi is erre.:)

Pontosan már nem is tudom, hányan mentünk, de megint többen 10 főnél. Előző, sikeres nyaralásainkon felbuzdulva, többen is csatlakoztak hozzánk. A szálloda elég egyszerű volt, egyedül a medencéje, és annak a partján levő éjjel-nappal nyitva levő bár volt az, ami felért ez elképzeléseinkkel.

A szobáink is csak az alapvető komfort érzet biztosítására szolgáltak, minden flancolást mellőzve, gondolok itt például zuhany tálcára.:) A víz csak úgy a lefolyóba folyt a fürdőszobákban, tehát mezítláb még véletlenül sem lehetett közlekedni.

Elég messze volt a szállás a parttól, mire leértünk a strandra, végig kellett menni egy hosszú sétáló utcán, ahol rengeteg üzlet várta a kíváncsi turistákat. Eredeti, és még annál is jobb hamisítványok mindenhol. A strand gyönyörű volt, homokos parttal. A Fekete-tenger vize elég hideg, hosszú fürdőzéseket nem ejtettünk meg, inkább a parton süttettük a hasunkat.

Esténként a szállodánk medencéjének a partján bulizgattunk, vagy meglátogattuk valamelyik klubot a sétányon. Nem is gondoltam, hogy ilyen színvonalas szórakozó helyek vannak Bulgáriában, ez mindenképp pozitív csalódás volt.

Egyik nap, taxi hajóval átmentünk a közeli Nessebar-ba. Festői környezet, hangulatos kis utcácskák, ódon fa épületek, gyönyörű templomok vártak minket. Nessebar-t érdemes megnézni, mert a Világörökség része. Egyik este elmentünk egy hagyományos bulgár estre. Rengetegen voltak, tánc, zene, dínom-dánom, és mind emellett finom ételek, borok. Minden asztalnál más-más nemzetiségű csoportok ültek, vicces volt, amikor vagy 5 nyelven konferálták fel a soron következő műsorokat. Nagyon jól éreztük magunkat. Lehetett tűzön járni, de mi azt inkább kihagytuk, csak néztük a bátor vállalkozókat.

Egyik nap béreltünk motorokat, és az egész csapat elment motorozni a tengerparti úton. Ezek akkumulátorral működő robogók voltak, amiket nem töltöttek fel rendesen, visszafelé szépen lemerültek, ezért egymásba kapaszkodva húztuk haza a lemerült motorosokat. Amin én ültem, mint utas, természetesen az is lemerült, vicces volt a haza út.

Rengeteg Kebab árus volt a strandra vezető úton, állandóan tudtunk volna enni, annyira guszták voltak az óriási krumpliba töltött csodák, amiket kínáltak. Egyik este még Kaszinóba is elmentünk. Volt, aki komolyan vette a feladatot, és játszott, sikerrel. Én ott is óvatos duhaj voltam, csak néztem, ahogy más nyer a gépekkel.:) Egy hét hamar eltelt, ezt a szép helyet csak ajánlani tudom mindenkinek, de főleg a fiatalabb korosztálynak, akik aktív pihenésre vágynak.

Spanyol bikák közt...

Ez volt a legjobb közös nyaralásunk. Ennyien se előtte, se utána nem mentünk nyaralni együtt. 25 fő. Igazából 2 baráti társaság verődött össze, ahol a közös kapocs egy szerelmespár volt természetesen.:)

Szinte a fél repülőt elfoglaltuk. L'loret de Mar volt az uticélunk. Barcelonában szállt le a repülőnk, onnan busszal mentünk a célállomásra. Egy közép kategóriás szállodában foglaltunk szállást, de a célnak abszolút megfelelt, hisz szinte csak aludni jártunk haza.

Ennyi embernél összeszervezni, hogy mikor, hova menjünk, milyen fakultatív programokat nézzünk meg, nagyon nehéz volt. Legtöbb program miatt bementünk busszal Barcelonába. Voltak olyan programok, amire nem mindenki ment el, mint például a Barcelona Stadion, a Camp Nou megtekintése. A csapat fele focista volt, Ők természetesen mentek, de például én oda nem mentem, mert annyira nem vonzott. Utólag sajnálom, hogy kihagytam, mert mindenkit elvarázsolt, aki látta, még ha nem is volt megrögzött foci drukker.

Voltunk viszont Barcelona-i városnézésen, ahol a La Sagrada Familia templomot( A Szent Család Templomát) néztük meg. Egyszerűen csodálatos, monumentális építmény, ami a mai napig nincs kész, folyamatosan fel van állványozva, de ez nem ront a csodás látványon, ami elénk tornyosul. Voltunk a Güell parkban, ahol maga Antoni Gaudi élt. Ez a park ötvözi az építészet és a szobrászat remekműveit, Gaudi sajátos fantázia világát. Nekem nagyon tetszett, nemhiába a Világörökség része ez a park is.

Voltunk az olimpiai stadiont megnézni, még sosem jártam ekkora stadionban. Megnéztük egyik este a Font Magika-t, azaz a táncoló, más néven mágikus szökőkutat. A név találó, tényleg mágikus hatással van az emberre. Maga a tér, a Placa de Espanya csodálatos, és amikor a szökőkutak elkezdenek zenélni, és mindenféle színekben pompázni, az leírhatatlan. 15 percig zenél és közben váltogatja a színeit. Próbáltam lefotózni, de mivel ez esti program volt, és nekem csak egy egyszerűbb gépem van, sajnos a képek nem adták vissza azt a csodás látványt, ami ott elénk tárult.

Voltunk a Barcelona Aquarium-ban a kikötőnél, ahol a tenger élő világát nézhettük meg. Voltunk bikaviadalon is. Tartottam tőle, hogy nagyon véres lesz, meg brutális. Az is volt, mégis lenyűgöző. Megnyugtattak minket, hogy ezek a bikák amúgy is vágóhídra kerültek volna, tehát ez nem is annyira nagy állat kínzás, mint amilyennek látszik. A matadorok gyönyörű ruhákban küzdöttek a bikákkal. Tele volt az aréna.

A barátaim közül voltak olyanok is, akik autót béreltek, és egyik este bementek Barcelonába, ott metróra szálltak, és keresztbe-kasul utazgattak a városban. Nagyon élvezték. Tudni kell, hogy Barcelonában nagyon jó a metró hálózat, nem olyan, mint nálunk...Barcelona belvárosa, fő utcája is csodaszép, tele jobbnál jobb üzletekkel. A sétáló utcában egymást érik a beöltözött, kifestett, mozdulatlan élő szobrok, akik ha kalapjukba pénzt dobsz, más pozícióba vágják magukat. Fárasztó munka lehet.:)

Amikor épp nem csavarogtunk, akkor a parton voltunk. L'loret de Mar tengerpartja hosszú, homokos part szakasz, tele napernyőkkel, és nyugágyakkal. Mindenki csak a szállodája által kijelölt helyre feküdhet, nem ám össze-vissza. Ez alatt az egy hét alatt elég sok Sangria fogyott, ha már egyszer spanyolországban vagyunk, miért ne?

Volt, hogy motort béreltünk csapatostul, és L'loret környékét azzal fedeztük föl. Nagyon jó diszkók is vannak a környéken, ott is megfordultunk. Spanyolországot mindenkinek csak ajánlani tudom, nekünk nagyon bejött.:)

"Csak a jó meleg Afrika".....

Barátaimmal régebben nagy, közös nyaralásokat szerveztünk. Első ilyen utunk Tunéziába vezetett, lassan 8 éve. 14 főnek összehozni, hogy minden megfeleljen, az időpont, a helyszín, az árak, elég nehéz feladat, de szerencsére van a társaságban egy barátnőnk, aki mindent megszervez nekünk, Ő a mi kis privát rendezvény szervezőnk.:)

Én akkor ültem először repülőgépen, izgultam is rendesen, be kell, hogy valljam. Uticélunk Hammamet volt, ahol egy 4 csillagos szállodában laktunk, kis bungalókban.

A sok, óriási bogártól eltekintve, akik úgy közlekedtek a szobákban, mintha ez is része lenne a szálloda szolgáltatásainak, egészen takaros helyen voltunk. Közvetlen vízparti volt a szálloda, igazán szép kilátással.

Reggelente jól bereggeliztünk, figyelve arra, hogy még véletlenül se igyunk a helyi vízből, és a gyümölcsöket is rendesen megtörölgessük, elkerülve ezzel a későbbi kellemetlenségeket, nehogy esetleg valakinek a nyaralását a toaletten kelljen töltenie.:)

Napközben süttettük a hasunkat a parton, fürödtünk, a bátrabbak kipróbáltak mindenféle vízi mókát: banánt, ejtőernyő motorcsónakos felhúzással...én a fotózást vállaltam.:) Több fakultatív programra is elmentünk együtt, nekem a legjobban a 2 napos sivatagi túra tetszett, pedig arra el sem akartam menni.

Busszal indultunk hajnalban, először megnéztünk egy igazi Berber család házát, akik a hegyekben élnek, és szabályosan belevájták a házukat a hegy belsejébe. Érdekes, hogy emberek milyen helyeken képesek élni. Utunkat egy igazi oázis felé vettük. A sivatag közepén volt egy szálloda, ott szálltunk meg. Nagyon szép hely volt.

Ezek után következett a legnagyobb tunéziai élményem, ülni a "sivatag hajóin", tevegelni mentünk. Beöltöztünk szépen, ahogy egy tevegeléshez illik a sivatagban, és nekivágtunk. Mit ne mondjak, nagyon büdös állat a teve.:) És köpköd is folyamatosan, meg folyik a nyála. Amikor felmásztam a helyi segítséggel a teve hátára, akkor következett a legszörnyűbb érzés. Felállt a teve, de úgy, hogy a hátsó lábát tolja fel először, ezzel olyan érzést vált ki az emberből, mintha mindjárt leesne róla. Utána már nem volt vészes, karavánban tevegeltünk a barátaimmal, a többi turistával. Amikor megáll a teve, és le kell róla szállni, az is hasonló szörnyű élmény, mert akkor meg az első lábait húzza először maga alá, utána a hátsót, ezzel is azt az érzést keltve, hogy azonnal leesel róla. De túléltem, és nagyon jó volt, hogy kipróbáltam. Számomra életre szóló élmény volt tevegelni a sivatagban.

 

Másnap hajnalban megnéztük a napfelkeltét, utána elmentünk megnézni egy csodálatos vízesést is. Hazafelé megnéztük az El Djem-i amfiteátrumot, ami az egykori római birodalom dicsőségét hirdeti.

Dzsippes kiránduláson is voltunk a hegyekben, na az is életre szóló élmény volt. Elmentünk oda, ahol az Angol beteg című filmet forgatták. Voltunk kalózhajós tengeri túrán is. Kihajóztunk a nyílt vizekre, delfineket láttunk, és a hajón, a legénység sütött nekünk halat, amit a fedélzeten ettünk meg, miközben egy kalóznak öltözött helyi göndör szépfiúval lehetett fotózkodni. Persze nekem lett vele közös fotóm.:)

Voltunk bazárban is, ahol mindent ránk akartak sózni, és minden lány kapott a csapatból házassági ajánlatot. Esténként a társaságból az egyik párocska szobájában bulizgattunk, vagy a szálloda privát diszkójában mulattunk. Egy hét hamar elment, főleg, hogy jó társaságban voltam. Tunéziát egyszer érdemes látni, de azért nem ez volt a legjobb hely, ahol életemben jártam.

Zsák a foltját....

Megtaláltuk egymást. Már régen, csak akkor még nem tudtuk.

Több, mint 10 éve, együtt dolgoztunk az előző munkahelyemen. Nagyon tetszett nekem Ő már akkor. Csibészesen jóképű volt, na ez megmaradt a mai napig...:) Alig vártam a perceket, hogy lássam. Aztán egy céges buliban valahogy közelebb kerültünk végre egymáshoz. Randi is lett belőle. De akkor még valahogy féltem belevágni egy komolyabb dologba Vele, pedig akkor lehet, ma már nem itt tartanánk.

Nem tudom, lehet, hogy már családunk lenne, csodaszép gyerekekkel. De az is lehet, hogy nem lett volna semmi, mert túl fiatalok lettünk volna ahhoz, hogy komolyan gondoljuk. Mindennek megvan a miértje, annak is, hogy akkor nem lett belőlünk egy pár.

Az élet elsodort minket egymástól, neki és nekem is lett komoly kapcsolatom, mással. Nem is hallottam felőle évekig, aztán egyszer összefutottunk egy bowling teremben, ahova én a mostani kollégáimmal mentem, Ő pedig a régi barátaival. Olyan jó volt látni, Ő is örült nekem. De ennyi. Nem történt semmi. Épp mindketten komoly kapcsolatban éltünk.

Megint eltelt pár év, és nekem az előbb említett komoly kapcsolatom tönkrement, szakítottunk. Pici önsajnálat után barátnőimmel elmentem bulizni. És mit hoz a sors: Ő ott volt! Ahogy megláttam, rögtön gyorsabban dobogott a szívem. Odamentem hozzá. Nagyon örült nekem. Meglepődött, mert elég sokat fogytam, mióta nem látott. Hát igen, a szakítás megtette azért a hatását. Egész este együtt voltunk. Neki sem volt épp senkije. Megbeszéltük, hogy randizunk, most már rendesen, így 10 év után. De közben viccesen azt is mondta, hogy minek kellett nekünk újra találkozni, amikor Ő nyár végén költözik Ausztráliába, hosszú-hosszú évekre. Mindez március elején történt(2 éve). Mondtam neki, hogy azért ennyire ne tervezzünk előre, mert lehet, hogy már következő héten látni sem akarjuk majd egymást.:)

Hát nem így lett. Szerencsére. Életem talán legboldogabb, legönfeledtebb 6 hónapját töltöttem Vele, amíg el nem utazott. Mindent beleadtunk ebbe a 6 hónapba. Ennyit nem nevettem azóta sem senkivel, mint Vele. Én elkezdtem egy mondatot, Ő befejezte, agyunk egy rugóra járt.:) Vele még vitatkozni is megtanultam, pedig az előtte sosem volt az erősségem. Barátaim, tesómék is nagyon megszerették, hisz nem lehet Őt nem szeretni. Én is megszerettem nagyon az Ő családját. Barátait már ismertem a régi időkből.

Minden időt megpróbáltunk együtt tölteni, amennyit csak lehetett, hisz határidős volt a boldogságunk. Voltunk együtt koncerten, bulizni, színházban, kirándulni, mindenfelé. Mielőtt elment, elutaztunk egy utolsó "mini nyaralásra", azt mondta, még senkivel nem érezte olyan jól magát, mint velem. Én is így éreztem.

És lassan eljött a búcsú ideje. Mindketten próbáltuk visszafogni, elnyomni magunkban az érzelmeket, de mégsem sikerült. Rég sírtam annyit, mint amikor feltettem a repülőgépre. Nővérem is sírt, mert Ő is szerette, és látta, mennyire boldog vagyok Vele. Megbeszéltük, hogy nem ígérünk egymásnak semmit. Ha Ő kint él, én itthon, nem várhatunk el egymástól semmit. Amennyit tudtunk, beszéltünk skype-on. Hívott, hogy menjek utána, de én nem mentem. Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim.

Szerencsére jól alakult az élete, ügyes fiú, hamar feltalálta magát. Csak hiányoztunk egymásnak. Ő azóta is kint él, én azóta is itthon. 18.000 kilométer nagy távolság, de beszélünk folyamatosan, nyomon követjük egymás életét, sorsának alakulását. És másfél év után hazajött karácsonykor. Ott álltam a repülőtéren, alig vártam, hogy újra megölelhessem. Engem látott meg először. Ott folytattuk, ahol anno abbahagytuk. Majdnem egy hónapot volt itthon. Együtt karácsonyoztunk, együtt szilvesztereztünk. Aztán elment újra január elején.

Amíg én nagykabátban vacogok itthon, addig Ő csoki barnára sül Ausztráliában a tengerparton. Ez nem igazság.:) Meglátjuk, az élet tartogat e még nekünk közös jövőt. Azt biztosan tudjuk, hogy ami volt, az csodás volt, és azt már nem veheti el tőlünk senki.Nem minden szép történetnek 'happy end' a vége, de azért még reménykedni lehet...Még egyszer belevágnék, még ha tudom is, hogy elmegy, hisz valaki egész életében nem lesz olyan boldog egy kapcsolatban, mint mi voltunk rövidke kis románcunkban.

Cim-cim-cimbora...

A képek sem ma készültek, mint ahogy a mi barátságunk sem ma kezdődött...

Amikor elsős voltam a középiskolában, nővérem pedig harmadikos volt, azt volt az esti programunk, hogy barátainkkal a helyi lakótelep szélén összegyűltünk, és "bandáztunk". Minden este, szigorúan tanulás után. Nekünk mindig időre kellett hazamenni, de igyekeztünk minden percet kihasználni, hogy a barátainkkal lehessünk.

Nem nagyon jártunk sehova, vagy Ők jöttek át hozzánk, vagy maximum elmentünk a helyi pizzériába. Ez volt a fő program, bandázás a lakótelepen. De olyan jó volt.:) Összegyűltünk, és jókat nevetgéltünk, megvitattuk az élet "nagy dolgait".

Később, amikor már minket is elengedtek a szüleink, velük mentünk diszkóba is először.:) Ebből a csapatból van 3 olyan barátom, aki azóta is része az életemnek, mégha nem is találkozunk minden nap. 3 fiú. Nagyon imádom őket. Bármikor kértem Őket, mindig segítettek, amiben csak tudtak. Autót venni, autót eladni, ha behúzott kézifékkel vezettem és füstölt az autó, jöttek megmenteni, ha elfogyott a benzin, jöttek teli kannával utánam(ajaj, azóta is tartozom egy kanna benzinnel).

Szerelmi bánatban is mindig sírhattam a vállukon. Rengeteg időt töltöttünk együtt az elmúlt években, de főleg régebben. Persze, amikor valakinek komoly kapcsolata lett, az eltűnt egy időre(vagy végleg) a csapatból, de azért ma is tudunk egymásról.

Egymás szerelmeit elfogadtuk (azért Ők kritikusabbak voltak, mint én), és megértettük, hogy akkor mostantól Ő az első, mi csak a barátok vagyunk, akit ilyenkor a háttérbe lehet helyezni, tettem ezt én is többször velük. Ehhez a társasághoz sokan csatlakoztak, egy szép nagy csapat lett belőlünk, rengeteg közös emlék, közös nyaralások. Sokaknak már családja, gyermeke is van, de azért  a barátság megmaradt, mégha ritkultak is a közös pillanatok.

Nekem, és az én "3 Muskétásomnak" még nincs családunk, de ami késik, nem múlik... Idén év elején megígértem nekik, hogy 3 buliba el fogok menni, amit a csapat szervez, mert tavaly nagyon kihúztam magam a társasági életből, valahogy azt éreztem, hogy nem hiányoznak a bulik. De most olyan jó kicsit néha megint velük lenni, mint régen. És lesz is nagy buli: egyikük, a háromból idén nyáron megnősül!!! El sem hiszem, ugyanakkor nagyon örülök is neki, mert asszonykáját is nagyon szeretem. Hát, csak felnőttünk mi is.:)