Töltött káposzta, ahogy csak a mama tudja...

Szerencsésnek lehet mondani azt a gyereket, akinek legalább az egyik szülői ágon meghatározó töltést tudnak adni a későbbi életére, felnőtt korára a nagyszülei. Nővérem, és én, abban a hihetetlen szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nekünk mindkét nagymamánk és nagypapánk ilyen volt, ki-ki a maga módján. Nem is lehet összehasonlítani a 2 nagyszülő párost, mert ahogy már említettem, anyu szülei kis faluban éltek, apukám szülei pedig egy vidéki nagyvárosban.

Nyaranta mindkét helyen eltöltöttünk legalább 2-2 hetet, ha nem többet, az unokatesók gyűrűjében. Falun nekik és a papának hála megtanultam biciklizni, a városban a strand térdig érő gyermek medencéjében pedig megtanultam úszni. Most apukám szüleinél eltöltött emlékeimet elevenítem föl.

Amikor kicsi voltam, anyuéknak még nem volt autója, vonattal mentünk mindig a mamáékhoz. Tudni kell rólam, hogy ha nem én vezetem az adott járművet, képes vagyok induláskor rögtön elaludni, és végállomásig szundítani, bármilyen hosszú is az út.:) Na, a mamáékhoz 4 órás vonatozással lehetett eljutni. Emlékszem, felszálltunk a vonatra, és ledőltem apu ölébe, és mint aki jól végezte dolgát, már csuktam is le a szemeimet. Apu persze, hogy az Ő szeme-fénye fel ne ébredjen, mozdulatlanul ülte végig az utat, mert én az ölében szunyókáltam.

Szegénykém, ezúton is köszönöm neki ezt a nagy áldozatot, amit évekig kibírt miattam.:) Mamámék egy szép nagy házban éltek, hatalmas udvarral. Volt az udvar közepén egy gyönyörű sziklakert, ott rengeteget játszottunk az unokatesómékkal. Árkot ástunk köré, vizet engedtünk bele, és már kezdődhetett is a vár ostroma. Amikor elfáradtunk ebben a kimerítő munkában, a kerti hintaágyban ejtőztünk, még most is emlékszem a narancssárga napraforgós huzatra, ami mindig rajta volt.

Egyszer leszakadt a hintaágy, persze az én lábam pont alatta volt, mert nem tudtam róla időben leugrani, ahogy tesóm, és unokatesóim tették. Sokáig nagyon fájt, és iszonyat színekben pompázott a sérülésem, de túléltem. Volt hátul a kertben egy régi kiszuperált kád, amit mindig teleengedtünk vízzel, az volt a mi yakuzzink, kánikulában ki sem másztunk belőle.:)

Papám állandóan a garázsban bütykölt, vagy bent a ház nagy nyári konyhájában írogatott valamit. Ő volt a helyi modellező szakkör vezetője. Garázsa tele volt mindenféle csodával, festékekkel, szerszámokkal, és a képekkel, amiket Ő festett. A fiú unokákra ezt a modellezés iránti szerelmet sikerült is átragasztania, jártak papával versenyezni is, egyik unokatesóm nagy sikereket is ért el vele országos szinten. Volt ott minden, kishajó, kisautó, helikopter, minden, ami távirányítóval működtethető. Papa rakta össze őket mérnöki precizitással. Most is látom magam előtt, ahogy orrára van tolva szemüvege, és koncentrál a feladatra. Sajnos tesóm ikreit papa már nem ismerhette, pedig biztos Őket is megtanította volna modellezni. Valami azért apun keresztül ragadt rájuk is ebből a szerelemből, mert Ők is imádják a helikoptereket.

Az itteni mamám stílusra totál a másik mamám ellentéte volt, csak egy közös volt bennük, hogy imádtak minket, és mi is Őket. Apu anyukája, városi nagymamához híven, mindig frissen dauerolt hajjal, színes klipszekkel a fülben, és piros rúzzsal a száján jelent meg. Emlékszem, ahogy próbálgattam a fülembe a mama klipszeit (lehet, ezt Tőle örököltem?). Amit azóta már anyukám is megtanult, az a hihetetlenül finom szabolcsi töltött káposzta, amit csak a mama tudott olyan jól elkészíteni, az ízét még most is érzem a számban.

Leírni nem tudom milyen fenséges az. Mai napig, ha valami családi esemény van, anyunak kötelezően kell csinálnia mama féle töltött káposztát. Édes káposztába töltik feléjük a rizses, darált húsos tölteléket, és paradicsomszósszal jó gazdagon nyakon öntik. Rá egy kis tejföl, és kész is a csoda. Ezt nagyon sürgősen meg kell tanulnom anyutól, ahogy Ő is megtanulta drága anyósától, az én szeretett nagymamámtól.

Másik favorit, amit csak a mama tudott, az a rakott keksz. Hát, nem egy fogyókúrás étel egyik sem, de kit érdekel?:) Unokatesómnak, nővéremnek, és nekem pár nap különbséggel van a szülinapunk, Ők 2 évvel idősebbek nálam. Ha pont úgy volt, hogy mamáéknál voltunk, amikor szülinapunk volt, mama csinált nekünk egy hatalmas, közös tortát, tele gyertyákkal. Csak ámultunk percekig, néztük a hosszú tortánkat, és rajta a sok-sok gyertyát. Előttem van a fénykép a fejemben, de sajnos nem találtam meg otthon az archívumban, hogy megosszam a kedves olvasóval. De emlékszem a mosolyra az arcunkon, olyan boldogok voltunk. Rengeteget játszottunk a padláson, tele volt rejtélyes dolgokkal, rengeteg könyvvel, régi levelekkel.

Amikor nagyszüleim meghaltak, először a papa, aztán több évre rá a mama is, apuék elhozták a házból azokat a leveleket, amiket papa a háborúból írt a mamának. Azt hiszem, hogy soha nem olvastam olyan szép sorokat, mint amiket papa írt onnan. A mérhetetlen tisztelet, a nem múló szeretet, az aggódás, a félelem, a kétség, hogy vajon látja e még kedvesét valaha, mindez tisztán érződik rajta.

Olyan furcsa, hogy az ottani unokatesóim egy kivételével mind sokkal fiatalabbak voltak nálunk, mára már mindannyian felnőtt férfiak, és felnőtt nő, sőt feleség az unokahugom. Elszaladt velünk az idő, és sajnos Ők már nem lehetnek köztünk, de ha anyu töltött káposztát csinál, vagy ha az ikrek a helikopterüket röptetik az udvaron, akkor a mama , és a papa is mindig ott van velünk a gondolatainkban, az emlékeinkben és szívünkben örökké.